A központ megint nyomasztóan hatott rám. Nem a kellemetlen, gonosz módon, hanem a húdedurva szinten. Olyan komoly varázslat fedte el a hatalmas többemeletes épületet, hogy normális ember biztos nem vette észre, hogy mi van az átlagos angol háznak álcázott épület mögött.
A folyosón ismeretlen emberek ácsorogtak. Mellettük köszönés nélkül ment el Syrius.
-Azt hittem most be leszek mutatva. - néztem hátra.
-Velük nem fogsz találkozni. - hárított.
-Mert? Kik ők? - torpantam meg távolabb.
Syrius nagy sóhajjal nézett rám, és visszafordult.
-A magas barnahajú lány ott a szomszéd körzet vezetője. Időnként összeül Keunnal és a többi vezetővel tárgyalni. A fekete hajú lány pedig a fővarázslónk. Ennyi.
Azzal továbbment a hosszú folyosón. A falakat tájképek, és gótikus angyalos festmények tíszitették.
A puha szőnyeg elnyelt minden lépést, hangtalanul suhantunk Syrius mögött.
Egy ajtóhoz lépett, és halkan kopogtatott.
Keun hangját hallottam meg mögötte.
Kinyílt az ajtó és a világ legszebb dolgozószobáját pillantottam meg. Ahogy láttam Keun fel volt mentve a „Mindened legyen fehér” kikötés alól, mert a falak burgundivörös színben pompáztak, a lambéria meg halványbarna volt. A hatalmas ablakon túl csodás, zegzugos kert, a szoba egyik végében tekintélyes méretű kandalló, felette Janne D'arc-ot ábrázoló festmény, a kandalló előtt bőrgarnitúra, a terem túlvégén nagy dolgozóasztal, és három, zöld bársonyborításos szék. Az asztal túloldalán Keun ült, előtte kávé, vele szemben Yumi és Ryuu. Shirei az ablaknak háttal állt, a párkánynak támaszkodva. Kezében csésze, a tea gőzölgött.
A Yume nevű lány arca sápadt volt, bal karja fel volt kötve
-Mi történt? - lépett gyorsabban Syrius és odament a pároshoz.
Ryuu felelt.
-Tegnap este egy gót lány egy kampót akart szúrni belé. De sikerült kivédenie. Így is csúnya a horzsolása.
Syrius a fejét csóválta.
Keun bólintott felénk, majd Shirei-re nézett.
-Vidd őket a Fegyver raktárba. Most nem érek rá foglalkozni velük. - egy utolsó pillantást vetett rám, mondom rám... majd megállt a szívem.
A következő pillanatban már a többiekhez fordult.
- Beszéltem Wikkel. Kölcsönad 2 párost, nekik most több van. A múlt heti haláleset és a te sérülésed után komoly hátrányban vagyunk. Nem veszíthetünk el, mostantól itt kell maradnod. Szigorúan a központból vehetsz csak részt a bevetésekben.
-De Keun... az unalmas. - vitatkozott a lány vékony, sírós hangon. Gondolom fájt a keze. Shirei felénk sétált, és a kezünket fogva kivezetett minket.
Mielőtt kimentünk volna a szobából, még hallottam, hogy Keun egyszerűen ráparancsol.
Szótlanul mentünk a folyosón.
Jae volt, aki először megszólalt.
-Szóval... Yume folyton megálmodja a jövőt, és a támadásokat.
Shirei bólintott.
-Szegény lány. - motyogta.
Kétfelől néztünk rá, hasonlóan értetlenül.
-Mostantól meg fog változni az élete. Azért akarták megölni, mert rájöttek a dologra. Most már sosem lesz nyugta a Calibas-októl, mert folyton meg akarják majd ölni.
Némán mentünk mellette.
-Még jó, hogy figyeltetik a családját. Ha én ártani akarnék az ellenségemnek, a családdal kezdeném.
Shirei szótlanul nézte Jae kedves, gondterhelt arcát, majd a mobiljához nyúlt, és tárcsázott.
Syrius hangját hallottam a vonal túloldalán. Miután letette a telefont, ránknézett.
-Megduplázzák az őrséget a család körül. Barátokra is kiterjesztik. Biztos, ami biztos. És Ryuu is szobafogságot kapott, mivel Yume vőlegénye.
Némán mentünk tovább a fegyverraktár felé. Kezdett egyre kevésbé nem tetszeni a helyzet, amibe Jae-t belerángattam. Olyan szórakozott tud lenni, attól tartottam ha egy percre majd nem figyelek, el fog patkolni.
A folyosó eközben véget ért, és Shirei egyszerűen ment a fal felé. A falon levő képhez nyúlt. A kép egy angyalt ábrázolt, kezében kard volt, vele szemben hatalmas sárkány állt. Shirei odalépett, és megnyomta a festményen az alig láthatóan domború kardot, mire az egész fal becsusszant, és egy betonfalú folyosó állt előttünk.
Mint kiderült a három emeletes házban legalább annyi eldugott folyosó és pinceszint volt, mint amennyit a normál látogató láthatott. A fegyverraktár a pincében volt, egy bunkerszerű részen. A folyosó végén csigalépcső várt minket, sárgás fény nyalta végig a falakat. A hatalmas vasajtón túl kellemes hűvös fogadott minket. Egy olyan hosszú terem, hogy alig láttuk a végét. Akár egy hatalmas könyvtár, szekciókból állt, de könyvespolcok helyett fegyverállványok álltak előttünk.
A terem elején egy nagy kőállvány, rajta egy halvány fehér fénnyel pulzáló kőtömb. Egyenetlen felszínéből sugárzott a különös fény.
-Remek. - bólintott Shirei.
-Mi? - néztünk rá Jae-val.
-A kő azokra reagál, akinek a fegyvere, még itt van. Egyenként tegyétek a kezeteket a kőre, ha itt a fegyveretek, akkor a fény elvezet titeket majd hozzá.
Drága koreai barátommal ismét egymást bámultunk. Nem féltünk megérinteni a követ, sokkal inkább a kíváncsiságunk nagyságát méricskéltük.
Intettem Jae-nak, hogy kezdje. Hosszú, vékony ujjú kezét óvatosan a kő fölé emelte, majd lágyan megérintette a követ. A fény erősödni kezdett, majd kiszakadt a kőből, és villámgyorsan elsuhant.
Döbbenten néztük. Shirei mosolyogva kezdett futni. A terem félhomályában valahol a távolba a fény ragyogott.
2-3 perc múlva jött vissza, kezében két gyönyörű három ágú tőrrel. A karcsú, díszített fegyver sötéten hevert a kezében, de amint Jae kezébe került, nemes csillogással ragyogni kezdett.
Teljesen besózva léptem a kőhöz, hogy megtaláljam az én fegyverem.
A fény ismét elindult, és nyoma veszett. Mindhárman elindultunk, hogy megkeressük.
-Jól el lehet dugva, alig látszik a fény. - motyogta Shirei, miközben lassan a terem legvégére sétáltunk. A legutolsó szekció a kard szekciója volt, egyetlen egy nagy állvány. Ebből kevesebb volt, mint a többi fegyverből. A régi, vastag ókori pengéken kívül a furcsán díszített pengéjű és a normálistól eltérő tüskés, vagy éppen két végű kardig, mindenféle volt. A fény a legalsó részen ragyogott, ahol kardok helyett hosszú ládák feküdtek.
Shirei intett Jae-nak, aki lehajolt, és kihúzta a ládát a helyéről.
-Jó nehéz. - pihegett.
Nem csodálkoztunk. A hatalmas dobozban szalma, 2-3 nehéz vaskereszt, majd egy másik fémláda, ami zárva volt.
Döbbenten néztük.
-Mi a fene... - kérdeztem.
-Nem értem. Egy fegyver sem lehet zárva. Így hogy jutsz hozzá? - kérdezte Shirei, ekkor a fény a fejünk felé emelkedett, és kicsusszant belőle egy ragyogó könnycsepp alakú valami. A tenyerem alá tartottam, és ahogy lehullott egy kis fehéren izzó kulcs lett belőle.
Mosolyogva néztem a többiekre.
-Tetszenek ezek a trükkök. - vigyorogtam.
A zárba illesztettem a kulcsot, és bólintottam, amikor hallottam kattanni a zárat.
Lassan kinyitottam és szalmabélelésen egy hosszú, íves kard feküdt.
A pengét vörös bőrtok védte, a markolat fekete-fehér mintás volt, rajta hófehér zsinór.
-Katakana. - motyogtam áhítattal.
-Nézd már, a karhoz öltöztél. - motyogta Jae.
Én részemről szólni sem tudtam. Megkukulva bámultam. Shirei benyúlt, és egy kis papírt húzott elő.
-Azt írja, egy japán gonosz szamurájé volt, és átok ült rajta. Évszázadokig ölte a tulajt. Ha gonosz kézbe kerül az ereje feléled. Ha jó lélek kezébe, nem fegyver. Elvész az ereje. Egy olyan embernek kell megkapnia, aki egyszerre a kettő, és egyik sem.
-Fekete-fehér. - bólintott rám nézve Jae.
Féltem megérinteni. Ahogy megfogtam a markolatát, a tok hirtelen mintha lefolyt volna róla a vörös festék, hófehér lett. Furcsa érzés volt. Otthonos, mintha valami mindig hiányzott volna, és csak most jöttem volna rá, hogy mi az. Ugyanakkor... ölni akartam vért ontani, újra és újra.
Éreztem, hogy lassan betölti a fejem a gondolat, és a fegyver remegett a kezemben. Ha lehunytam volna a szemem, láthattam volna ahogy a kard könnyűszerrel a húsba tép, akadálytalanul halad, csontot vág, a vér pedig csak folyik. Megragadom Jae haját, és szemén átszúrom a pengét.
-Ez a kard nem jó. - motyogtam halkan.
Bennem rezgett, hogy mit akar. Tudtam, hogy ölni vágyik, vért kíván. Akárkiét, mindegy.
A kardnak nem számított jó vagy rossz oldal, csak vér és hús.
A tokért nyúltam, és visszazártam.
Felálltam a földről, és megvártam, amíg Shirei és Jae is feltápászkodik.
-Erős vagy. - szólalt meg egy hang előttem.
Keun állt a sor végén. Mellette Yumi, szemei furcsán ragyogtak. Nem volt pupillája. Mintha eltűnt volna, Halványbarna szeme üresen, fekete karika nélkül nézett rám.
Keun keze a lány vállán.
-A legutolsó ki megérintette e markolatot, végiggyilkolta a Tisztákat. - suttogta Yumi kásás hangon.
Shirei megszorította Jae karját.
-E..ezt hogy értem. - motyogtam halkan.
-Eme kard több száz éve áll itt. Lezárva, levédve. Eddig három előző tulajdonosa volt, abból mind a három elgyengült. Alig 120 éve az utolsó lehúzta a hüvelyt a pengéről, és a falakat vér színezte. Abban a pillanatban, ahogy megpillantotta a pengét, a vér elöntött mindent. Arra nem volt ereje, hogy visszazárja. - suttogta Yumi, és szavai nyomán baljóslatú csend maradt. Hirtelen megrázkódott, és Keunnak dőlt.
Lepillantottam a karcsú kardra, és bólintottam.
-Nem lesz egy leányálom ezzel harcolni, az biztos. De van mellettem valaki, aki emlékeztet arra, hogy mi a fontos. - Jae-ra néztem, ő pedig úgy vigyorgott, mintha az ő érdeme lett volna az egész. És tulajdonképpen az is volt. Elég volt látni magam előtt Jae arcát vérrel borítva ahhoz, hogy mindenféle varázslatot kilökjek a fejemből. Tudtam, amíg mellettem lesz, és amíg eszembe jut az arca, addig nem leszek gonosz.
Mert akárhogy ugratom is, ő az egyetlen, akire mindig számíthattam.
2010. május 2., vasárnap
A.D.
Címkék:
AD,
kaland,
komédia
0
megjegyzés
4 éve költöztem Londonba. Egyedül indultam útnak, hisz senkim sem volt. Munkát kerestem. Külsőm láttán egy boltos azt tanácsolta, járjam Camden Town-t, mert ott kelendő leszek. Aznap rózsaszín-fekete csíkos térdzokni, rózsaszín szoknyácska, és fekete fűző volt rajtam. Hajam kiegyenesítve, oldalt kopaszra nyírva, felül és hátul derékig érő hosszan.
Önéletrajzzal jártam a boltokat, de mindenhol visszautasítottak. Kivéve egy boltot, amit először észre sem vettem.
Bementem egy indiai eladóhoz, aki bőrkabátokat, bakancsokat és füves-cuccokat árult. Azt mondta a szomszéd bolt tulaja pont felvesz kisegítőt. Boldog mosollyal robogtam be a szomszédba, de az visszaintett az indiaihoz, hogy a szomszéd keres segítőt, nem ő. Mikor már 10 perce sétálgattam a boltok között, de bemenni újra nem mertem, az indiai férfi, Mr. Patel megszánt, és megmutatta a bakancsosállvány mögötti falmélyedésben levő sötét fekete ajtót. Okkult bolt. Ennyi.
Beléptem. Egy kis folyosó, sötétszürke és piszkos, lépcső vezetett felfelé. A lépcső végén feketére mázolt ajtó, benn maga a varázsbirodalom. Sötét, nagyon sötét. Az ablaknál egy srác ült az asztalnál és számítógépezett. Mikor felpattant, egy pillanatra felszaladt a szemöldöke. Tökéletes arc, guszta száj, ferde szemek. Mindig is buktam az ázsiaiakra.
De erre a példányra nem. Ő volt Jae.
2 hónap múlva kopogtattak az ajtómon. Sikerült a bolthoz közel egy kis koszlott, magas belterű lakást bérelnem. Drága volt, de bőven volt pénzem. Anyáék annyit fizettek havonta, hogy egy 5 szobásat is fenntarthattam volna. Ez volt az ára, hogy szabadok lehettek. Az aberrált, beteg lányuk nélkül.
Az ajtóhoz mentem, Jae állt a túloldalán. Kedvenc főnököm arcán bárgyú, békés mosoly, miközben azt rebegi, hogy kidobta a főbérlő. Maradhat, amíg nem talál valami jót?
Vállat vontam. Nem sok törvényem volt. Ne másszon rám, mint pasi nem érdekel, és ha zenélek ne basztasson. Betartotta. Cserébe lett egy aranyos, ragaszkodó lakótársam. A koreaiak sajátossága, hogy rettenetesen szeretetéhesek. Legyen az barát, vagy család ha egyszer közel kerülsz hozzájuk vésővel sem vakarod le magadról.
Az én drága Jae-m örökbefogadott, mint a húgát. 2 éve hogy együtt lakunk, de még egyszer sem volt akkora veszekedésünk, hogy akárcsak célozgatva is, megemlítettem volna a költözést.
Szerettem a szobám. Minden fekete és vörös volt. Vörös illatgyertyák a kandallópárkányon, fekete szaténágynemű, fekete-vörös csipkés szatén díszpárnák, nagy, bolyhos, pihe-puha vörös szőnyeg. A szabadnapunkon, vasárnaponként mindig 8 fele keltem fel. Kibújtam az ágyból, felvettem a kutyuspapucsom, és elmentem vécére. Majd következett a konyha, a kávékészítés. Ilyenkor jött ki utánam a szomszéd szoba lakója, egy Hamtarou pizsamás, legutóbb pillangós pólóban díszelgő Kim. A szabadnapunkon ugyanis mint egy skizofrén, átalakult Jaejoong-ból Kimre, az aranyos bolondos meseőrölt koreai tünci-sráccá.
Karikás szemmel fogadta el a kávéját, megragadott két zacsi popcornt vagy chip-szet és bementünk a szobájába. Halványkék falak, elegáns berendezés, dizájn-barna ágynemű.
Az ággyal szemben a szoba legfontosabb berendezése, a mozivászonnal vetekedő bődületnagy képernyős sík tévé. Alatta nagy halom dvd..
Kotorászik, vagy éppen én, és filmet nézünk. Az én kicsi pónimtól elkezdve egészen a Kör-ig minden megvan neki. Előnyben persze a mese-dvdk. Ha szar napja volt előzőleg, csak anime-t néz. Legutóbb a Hello Kitty volt soron. Már fájt az agyam, annyira beteg volt, de ő rácsodálkozott minden rózsaszín árnyalatra és minden szívecskére, pillangóra, bárányfelhőre. Olyan mint egy 180 cm magas ötéves.
Ahogy Syrius kocsijában ültünk, ránéztem a mellettem ülő Jae-ra. Egy kicsit fájt a szívem. Egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról. Nem féltékeny voltam, legalábbis nem szerelmes féltékenységgel. Féltem, hogy elvesztem azt, aki visszatartott a legrosszabb viselkedéstől. Már rég rájöttem, hogy ha Jae a ragyogó lényével nem tartana ki mellettem, már rég más irányba fordultam volna. A visszatartó erő volt, ami a földhöz kötött.
Visszanézett rám. Most nyoma sem volt a narutónak szurkoló ágyon ugráló 23 éves srácnak, sem a fekete ruhás gót vadállatnak. Egy komoly tekintet nézett vissza rám, enyhe csodálkozás, még benne volt a szemeiben az érzelem, amit a lány kiváltott belőle. Szomorú mosollyal megveregettem a vállát és inkább Syriusszal foglalkoztam.
Mikor végre sikerült feltápászkodnom a földről Syriusnak elmagyaráztam a helyzetet. A lány, Shirei még mindig bizonytalan volt.
-Nem így néztél ki gyerekként.
Vállat vontam.
-Mikor találkoztunk utoljára? 3-4 évesen? Bocs, hogy a pöttyös vödröcskémet otthon hagytam. - morogtam. Nem elég, hogy gyönyörű volt, rám támadt, de Jae úgy bámulta, mintha mézes bödön lenne.
-Rakd már le. - ütöttem vállon a maflát, mert még mindig markolta a kardot.
-A vezetőnk látni akar. - fordult felém Syrius.
-Engem? - döbbentem meg.
-Elvégre a beépített emberünk vagy. Zárjátok be a boltot. Ebédidő. Sietnünk kell. - indult az ajtó felé.
Felnéztem az órára.
-Ebédidő? Reggel fél 11kor? - vállat vont.
Nem sok választásunk volt. A kocsija a szomszéd utcában várt minket. Pár arc intett nekünk, de gond nélkül tovább mentünk. A kocsiban ülve előrehajoltam.
Bár behajoltam a képbe, így Jae kevésbé meregethette a szemét a lányra, muszáj volt beszélnem a hófehér hajú férfival.
-Mi a fenéért keres? - böktem meg a vállát.
-Kezd sűrűsödni a helyzet. Csak ennyit tudok. Több támadás volt az elmúlt héten, mint amennyi az utóbbi 10 évben. - aggódva ráncolta a homlokát. Tudtam, mire gondol. Bár távol maradtam a Tisztáktól – nagyjából – azért tudtam mit művelnek. Angyal és démon harc. Belekeveredtek az emberek is, a mi magunk kis szintjén. Ha engem kérdeztek, mind az angyalok, mind a démonok unatkoznak. Szórakoztatóbb nézni, ahogy elhullanak az emberek, mint saját maguk mérkőzzenek meg az ellenséges féllel.
-Támadások. Démoni? - néztem ki a szélvédőn. Sötét, szűk utcácskákon kanyargott. Utáltam a londoni közlekedést. A régi, lovakra tervezett kisutcákon kétoldalt parkoló autók miatt másfél autó méretű volt a járható út. Mondom másfél autó. Ami azt jelentette, ha haladni akartál, akkor padlógáz, és határozott szem... majd a többiek félreállnak. Syriusz is ezen a taktikán volt, szegény lány úgy kapaszkodott a székbe, hogy a körmei majd letörtek.
-Mi a fenéért törtél ránk ma? - bámultam rá közvetlen közelről.
-Láttalak apánál múlt héten. Egy sötét, démoni lány. - hátrafordult, szinte bocsánatkérő pillantással. Látszott rajta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Ahogy Syriust ismerem, valószínűleg már gyerekkora óta a démonok ellen tanítja. Zöld szemeiben bátorság, és határozottság.
-És rögtön el akartál pusztítani? - hümmögtem.
-Szerintem érthető. Azt hittem, meg akarod támadni. - Szó nélkül néztem.
-Mindig kérdezés nélkül cselekszik? - fordultam az apja felé.
-Csak ha rólam van szó. - csóválta a fejét Syrius.
Körülbelül fél óra autókázás után egy magas, a környezettől elütő háznál álltunk meg. Borsódzott a hátam a mágiától, ami védte.
Syrius nyomában megindultunk, és beléptünk. Kellemes félhomály, a mennyezetről kagylókat formázó lámpák lógtak. Vezetőnk belépett az egyik ajtón, ahol egy hatalmas nappali volt. Az ablak vastag függönnyel takarva, a falon vagy 2000-3000 könyvet tartó polc, közötte kandalló. Bőrkanapé, két bőrfotel, üvegasztal.
Mindannyian leültek, de nekem Syrius megfogta a kezem.
-Azon az ajtón bemész, és ott a bálterem.
-Bálterem. - Pislogtam rá döbbenten.
Bólintott.
-Bárnak van beépítve. Ez az egyik főhadiszállásunk. Ebben a körzetben legalábbis. A főnök most benn van.
Benyitottam, és egy óriási terem előtt álltam. Kis díszes asztalok, fémvázú párnás székek, és a pultnál egy magas férfi. Karcsú ázsiai ült a csapossal beszélve. Hófehér ing volt rajta, kissé csillogós hófehér farmer. Legszívesebben végigsimítottam volna a kezemmel, hogy megtudjam milyen az anyaga.
Közelebb léptem, Syrius felé intett. A férfi felnézett. Hosszabb fekete haját egy gyors mozdulattal a füle mögé tűrte, de az lassan előre csusszant. Ahogy közelebb léptem éreztem, hogy végigfut a testemen a tekintete. Arcán féloldalas mosoly, kissé hegyes fülei voltak akár egy koboldnak.
-Iszik valamit? - kérdezte, ahogy mellé értem.
-Meghív? - mosolyogtam, és felmásztam a bárszékre. Utáltam ezeket a székeket, de volt egy előnyük. Nem tudtál nem úgy ülni, hogy ne legyen kinn mindened. Csábításhoz kötelező. Ahogy felmásztam a szoknyám felcsusszant, a csipkés harisnyatartóm kivillant. Kihúztam magam, és ránéztem. Úgy láttam jót mulat a kísérletemen, intett a csaposnak.
-Egy pohár sört. - mondtam annak kérdő tekintetére.
-Nos... gondolom tudni akarja, hogy miért van itt. - mosolygott rám olyan édesen, hogy ott helyben el tudtam volna olvadni.
-Ha magának nem sürgős beszélgethetünk róla később is. - mosolyogtam rá kacéran, miközben szerettem volna lenyelni a saját nyelvem. Életemben nem voltam még ennyire merész és nem értettem, hogy miért most kezdtem el.
Nevetett, felemelte a poharát és intett.
-Kövessen kérem. - ennyit mondott csak, kellemes mély, dörmögő hangján.
Leszálltam a székről – persze nem segített – de ő megtorpant előttem.
-Remélem készen állsz. - fordult hátra. Szemei komolyak voltak.
-Mire? - egy picit azért sikerült megijesztenie.
-Hogy láss egy angyalt. - mosolygott halkan, és újra elindult.
Ahogy mentünk a terem túloldala felé egy páros előtt mentünk el. A lánnyal jópárszor találkoztam már camden-ben. Vörös gótloli ruha volt rajta, haja rafináltan össze-vissza csatozva, nagy barna szemei ártatlanul pislogtak rám. Barátja egyenes, fekete haját a tarkóján apró copfba fogta, ettől úgy nézett ki mint egy szamuráj. Zöld szemei szinte rikítottak a fejéből.
A természetellenesen rikító árnyalatán gondolkodtam, mikor a főnök - mint később megtudtam Keun – az ajtó előtt állva várt engem. Kitárta az ajtót, és egy kis szobába értünk. Teljesen üres volt, csak egy fehér ruhás alak állt az ablakon kibámulva, nekünk háttal.
Hosszú hófehér haja lágyan hullámzott körülötte, mintha szél lett volna a szobában. Ahogy megfordult a világ legszebb arcát pillantottam meg.
-Christine. Hát újra találkozunk. - szólt szívremegtető, csodálatos hangján.
Egy pillanatig levegő után kapkodtam. Rettenetes erejű mágiát éreztem, de nem ettől fulladt el a lélegzetem. Az arc volt az, ami ilyen hatással volt rám. Remegett a lábam, ha ránéztem a se nem női, se nem férfi arca. Egy dolgot tudtam. Csodás volt. Káprázatosan szép, és ahogy beszélt, mintha egy kis tollpehellyel simítottak volna végig a gerincemen.
-Nem... emlékszem rád. - motyogtam halkan pár perc hatásszünet után. Keun félreállt, és láttam rajta, hogy kitűnően szórakozik. Gondolom rá sem volt más hatással, de jól kiröhögött.
-Nem is emlékezhetsz. Én figyeltelek. Nem szabadna itt lenned. Közöttünk. Eleve elrendelt gonosz vagy. - szavai mintha földbe döngöltek volna. A fejem kiürült, és csak vártam villám sújtottan, hogy mit fog mondani. Keun teste megfeszült. Meglepetéééés!
-Én...
-Valami elromlott... félrecsúszott útközben. - mondta határozottan, miközben szemei fogva tartották az enyémet. - Shirei ellentéte vagy, a gonosz angyal, aki ezer és ezer kárt okoz nekünk. A lelked mégsem gonosz. És senki sem tudja miért. De ha már így történt, nem fogom engedni, hogy akár egy kis halvány jele is a gonoszságnak eltántorítson. A segítségünkre leszel. De fehérré kell válnod.
Döbbenten néztem egy darabig, mire leesett, hogy miről van szó.
-Úgy érted, járjak fehérben? Fessem át a szobám és ragyogjak, mint Shirei? - motyogtam leesett állal.
Az angyal bólintott.
Már tiltakozni akartam, egy kis fejcsóválásig jutottam, mire hirtelen elvakított a fény. Minden abban a vakító fehérségben tündökölt, mint ami a frissen leesett szűz hó. Teljesen, szembántóan fehér volt a fal, a padló, a mennyezet, maga az angyal és még Keun ruhái is. Csak a bőre és a haja ütött el a döbbenetes szívfacsaró színtől.
Sikítva hátráltam az ajtó felé, behunyt szemekkel. Remegve estem össze, egy kar átfont és felemelt. Szinte öntudatlanul zokogtam, miközben szemeim előtt újra és újra fehér képek jelentek meg. Amikor kislány voltam a fehértől féltem. Az volt minden rossz forrása. Ha világos volt, jöttek az ütések, az alkoholszag, és a sikítás. A bántás, és az erőszak. A családom nem volt egyszerű, anyám és apám is alkoholista volt. Nem egyszer ébredtem arra, hogy fehér fény önti el a szobát, egy mély hang dörren, és én leesek az ágyról az ütéstől, amit kaptam. Ha verekedtek, bebújtam az ágy alá. Képek váltakoztak, verések, fájdalom, ami mindenhol fehér volt.
Éreztem, hogy valaki lágyan letesz a földre, zajok, beszéd amit nem értettem, nem voltam képes felfogni. Egy hideg tenyér érintette meg a homlokomat, és éreztem, hogy a képek eltűnnek, mintha elfújták volna. Nem volt üvöltözés, csak egyetlen zaj, a saját kétségbeesett sírásom.
Amint kicsit lenyugodtam, Keun karjaiban tértem magamhoz. Felnéztem, a fiú térdelt előttem, szemében aggodalom, mellette a lány állt, a nyakában lógó keresztet szorongatva.
-Ez... annyira... undorító. - motyogtam stílusosan, és igyekeztem elhúzódni.
Keun szólni akart, de én rémülten ordítozni kezdem Jae nevét.
Nem telt bele sok idő, és szinte robbant az ajtó, nyomában Shireivel és Syriusszal odafutott hozzám.
-Vigyél haza. - zokogtam a karjait markolva. Shirei Keunra nézett.
-Mi történt?
-Roseiel megpróbálta meggyőzni.
Syrius még megpróbált megérinteni, de minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól.
-Elmentek a fenébe! Mindannyian! Segítsen nektek, akinek hat anyja van! - üvöltöttem dühösen, miközben Jae húzott kifele a teremből. Shirei egész végig mellettünk volt, és engem csak egy dolog tartott vissza attól, hogy ne üssem meg. Vagyis kettő. Egy, hogy Jae intett neki, hogy jöjjön. A másik, hogy az arcán őszinte sajnálatot láttam.
Amikor reggel felébredtem, azt vettem észre, hogy valaki szorosan ölel. Halk szuszogása hallatán hátrafordultan, és Shireit pillantottam meg. Gondoltam, hogy nem Jae az, mert ő olyan csendesen aludt, hogy még ennyi hangot sem adott ki. Kivéve, ha hanyatt feküdt, mert akkor halk kattogó hang jött ki a fejéből. Egy könyökütéssel ezt is lehetett orvosolni. De az engem szutyongató lánnyal nem tudtam mit kezdeni. Megráztam. Mire magához tért, addigra már a mérgemet is összekanalaztam.
-Mi a fenét keresel az ágyamban? - mérgelődtem. A dühítő az volt, hogy még álmosan is szebb volt, mint én valaha is leszek. Pafff.
Szája elé tett kézzel hatalmasat ásított, majd akár egy macska nyújtózkodni kezdett.
-Nem mertelek egyedül hagyni. - motyogta végül.
-Miért nem mentél Jae ágyába? - erre fülig vörösödött. Hebegett, habogott, én meg csak legyintettem. Hallottam a motoszkálást a konyhából.
-Kiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiim!!!! - ordítottam akkorát, hogy Shirei megugrott mellettem.
Jae boldog vigyorral az arcán rontott be, kezében két bőgrével.
-Egy kávé és egy tea. - nyomta a kezünkbe. Nekem hangulattól függött, hogy tea vagy kávé volt az aznapi kedvenc. De nem hiába volt már 2 éve a háziasszony itt, pontosan tudta, hogy mikor mire vágyom. Mondjuk az, hogy szétordítottam a torkom, nem jó hangulatra utalt. De ez az előző nap után történt dolgok után érthető is.
Leült az ágy szélére és édes kipirult arccal próbált máshova is koncentrálni, nem csak az osaka pólómat viselő Shirei-re.
-Hívott Syrius. - mondta halkan.
-Mit akart? - kaptam fel a fejem.
-Megadta a címed a főnöknek, Keun-nak, délután átjön és eligazít.
-Mi a fenének? Ki a picsa mondta, hogy beleegyezek mindenbe? - ordítottam torkom szakadtából. Nem kívántam újra egy nagy adag emléket a nyakamba. Utáltam gyengének tűnni. Jae jól ismert, de még ő sem sokszor látta a zokogó lányos énem. Jól le is döbbent tegnap. Én mindig tökös vagyok, kivéve persze, ha egy vakító fehér angyal ki akarja tiporni az agyam. Utálom a fehéret.
-Szerintem a tegnapi bemutató elég volt, hogy rágyere, jobb ha nem vitatkozol Roseiel-lel. - szólalt meg halkan Shirei.
Dühösen néztem rá.
-Nem vagyok hajlandó hagyni ,hogy befehérítsetek. - morogtam.
Jae vállat vont.
-Hát akkor ne öltözz fehérbe. Ha az a másik lány járhat sötétbe, akkor te is.
-Yumi. - szólt közbe a szőkeség. Jae olvatag pillantást vetett rá, mire én bokákolást imitáltam, és kiszálltam az ágyamból.
-Ha Keun ide akar jönni, akkor jöjjön, de meggyőzni nem fog tudni. - jelentettem ki.
Elhamarkodottan.
-Rendben. - bólogattam, miközben Keunt néztem.
Letiport.
Abban a pillanatban győzött, ahogy belépett az ajtómon.
Nem tudtam hogy mi hangosabb, a szívem dübörgése, vagy a tüdőm sípolása, ahogy próbáltam levegőt venni.
A látvány volt, ami letarolt.
Hosszú, egyenes haja kétoldalra fésülve, orrán fekete keretes elegáns szemüveg, ami mindenki másnak bénán áll, neki szívdöglesztően. Kilazított nyakkendő, hófehér ing, és szorosan - egyébként igen formás – fenekére simuló fekete nadrág. Most vettem csak észre, hogy fülei mókásan kicsit hegyesek voltak, mintha valami tündér lenne. Végigheveredett a fotelben, és onnan nézett rám. Jae karba tett kézzel vigyorogva bámult engem.
-Na ugye. - ennyit szólt, de ez elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek.
-Mi na ugye? - ráncoltam a homlokom, és nagy nehezen sikerült elszakítani a tekintetem Keun-étól. Aki nem mellesleg mintha élvezte volna, nem szokványos nézéssel nézett, hanem a Tudom hogy tetszem neked te liba nézésével.
-Én megmondtam előre, hogy nem kell fehérbe öltözni. - vigyorgott teljes gőzzel.
-Miért? Nem kell? - vidámodtam én is meg, mire a két fiú döbbenten pislogott rám. Shirei kuncogva nézett rám.
-Erről beszél Keun már vagy fél órája. - Hupsz. Ciki. A férfira néztem, az meg rögtön tudta, hogy miért nem fogtam fel semmit abból, amit mondott.
-Elgondolkodtam. - dőltem hátra, miközben próbáltam menteni a menthetőt.
-Persze. És min? - morogta halkan Jae.
-Tehát. - sajnált meg végül a Keun, miközben felállt a kanapéról. Legszívesebben ráugrottam volna, és visszadöntöttem volna. - Holnap reggel gyere vissza a főhadiszállásra, bemutatlak a tagoknak, kapsz fegyvert. Délután aludj, mert este lesz az első őrjáratod.
-Őrjárat? Fegyver? - szúrtam közbe, de Shirei legyintett.
-Erről is beszélt. Majd később újra elmondom.
Mindenki nyugtázta magában, hogy agyilag zokni vagyok.
Miközben a boltban voltunk, Jae egyfolytában Shireiről áradozott, aki hazament átöltözni. Miután visszajött végre kiderült, hogy mit mondott Keun az alatt a fél óra alatt, míg én bambán bámultam az arcát, és néha aha-ztam.
Minden éjjel őrjáratot szoktak tartani, két-két fős csapatok. Mivel ragaszkodtam Jae-hoz – bár erre nem emlékszem – így a mienk 3 fős lesz. A gonosz démonos csoporttal fogunk harcolni, már ha találunk ilyet. De gyakran összefut a két őrjárat, mert nekik is van. Igyekeznek minél több embert maguk mellé állítani.
A mi kísérőnk természetesen a tündérke lesz, Shirei. Nem haragudtam érte. Nemrég én magam határoztam el, hogy kerítek neki egy csajt, és ahogy ezek egymást bámulták, azt hiszem egyértelmű volt, hogy ki lesz az a csaj. Már csak össze kell hozni őket valahogy. Mert ahogy néztem hiába volt mind a kettő csúcskasznis, és modellarcú, olyan szégyellősek voltak, amilyen én ma egyáltalán nem voltam.
Keun valahogy... megbabonázott.
-Tehát... Mi van a fegyverrel? - néztem legdrágább unokanővéremre amikor végre megérkezett..
Alig 6 éves voltam, mikor utoljára találkoztunk. Szintén 6 éves volt, egy fonott hajú, gőgös arcú szőke liba, aki egy énpicipónim babával menőzött. Csodálkozva pislogtam rá. Nem emlékszem mindenre, de arra kristálytisztán, hogy nem akarta a kezembe adni a lovam, nehogy bekoszoljam a kezemmel. Mocskos irigy liba. Pedig még szárnyai is voltak. Már a póninak.
Mikor megfogant a fejemben a költözés nagy terve, épp anyu alkoholmámoros előadását hallgattam a hitről. Mindig a legpiásabb állapotában mondta a szentbeszédeket. Mintha a kettő összefüggne.
Kijelentettem, hogy elköltözök. Bár én csak lakást akartam váltani, ő egyből London nevét vetette be. Vállat vontam. Ha ott akarnak tudni, akkor oda megyek.
-Ott él Syrius bácsikád is. - apám testvére volt. A kedvenc rokonom. A többiekhez képest üdítően józan és iskolázott.
Ha az ember költözni akar, életében először távol a szülői fészektől olyan helyre akar menni, ahol van ismerős, egy mentőötlet, ha a nagy önállóság mégsem sikerülne. Ezért egyeztem bele. Így nincs körülöttem a család, de mégis ott van egy morzsa belőle. Egy józan morzsa. Ami jó ötletnek tűnt.
Nem akartam rá akaszkodni, így cirka 2 hónapig tájára se mentem.
Mikor lett munkám, szállásom, felkerestem.
Örült nekem, beszélgettünk.
Kérdeztem, hogy mivel foglalkozik.
-Tiszta vagyok.
-Jó neked. - morogtam döbbenten. Most erre fel kell vágni? Vagy az én kecóm luxuskecó, mert van kád és melegvíz?
Akkor tudtam meg, hogy mit is jelent. Először csak eszmének gondoltam, valami fura jóindulatú szektának. Anti-sátánisták. De kiderült, hogy ez ennél több. Mikor Jae először nyomott a kezembe egy démonisztikai lexikont. Mert ilyen is létezik. Valami náci faszi írta annak idején, bőrkötéses, büdös könyv, régi lapokkal. Rossz volt hozzáérni, megtapizni. Beugrott a tiszta dolog, és elvittem neki.
Akkor derült ki, hogy valamicskét konyítok a varázsláshoz. Valami őskövületi, kőbunkós szinten. Bizsereg a kezem, és szar a hangulatom, ha valami démoni, gonosz van a közelemben.
-Figyelsz te rám egyáltalán? - bökött vállon Shirei, mire elzavartam az emlékeket, és bólintottam.
-Nem. Ismételd. - mondtam neki.
Sóhaj.
-Majd ki fog választani magának egy fegyver, ami a kísérőd lesz. - Jae-val egymásra néztünk.
-Öhm. Azt akartad mondani, hogy én választok. Nem? - motyogtam.
-Nem. Egoista. - morogta.
Na most miért?????
- A fegyver választ majd téged. Ez nem a szomszéd ajándékbolt. Ezek varázserejű tárgyak. - javított ki a lány.
-Mint a te tőröd? - böktem rá az állammal.
-Bizony. Engem ő választott. Syriust egy hasonló, bár nagyobb méretű, más markolatú tőr. Mindegyik fegyver jóindulatú, megszentelt fegyver.
-És ezek a harcok hogy mennek? - kérdezte Jae halkan.
Shirei már attól is elpirult, hogy kérdezett tőle valamit.
-Hát... járjuk a körzetünk, felváltva, párosával. Ha találkozunk a gonoszokkal...
-Piszkosak? - szúrtam közben.
Megfagyva nézett rám.
-Hát mert hogy Tiszták- Piszkosak. Tiszták-Piszkosak. - vigyorogtam.
-Ne hidd, hogy ez csak egy vicc. Majd meglátod milyen, ha egy ártóvarázst küldenek rád. - morogta figyelmeztetően.
-Ja, és még valami. Ha valakit eltalál egy gonosz varázslat, vissza kell menni a központba. Keun nemcsak vezér, jó harcos, de még a varázslásokhoz is ért. Nála csak Ryuu jobb.
-Az ki? - vetette közbe Jae féltékenyen. Ryuu nevének említésére Shirei kihúzta magát. Nekem már volt egy sejtésem. Csak tudnám, én miért nem örököltem a rikító zöld szemeket.
-A bátyám. - mosolygott Shirei.
-És a lány? - hajoltam előre. - Őt már sokszor láttam Camden-ben.
-Igen, ő is egy harcos, egy beépített ember. Nagyon hasznos. Yume a neve. Rendszerint látomásai szoktak lenni a nagyobb támadásokról. Így mindig felkészülten várjuk a Calibas támadását.
-Nincsenek kiakadva? - vigyorogtam. Jól aládurrantanak a seggüknek ezzel a csajjal.
-Nemrég megtámadták őket teljesen váratlanul. Úgy tűnt kifejezetten Yumi a célpont, így még jó is, hogy most csatlakoztok. Nem ártana neki kicsit a pihenés. Ki van borulva. A családját a biztonság kedvéért már figyeltetjük, de eddig nem történt semmi.
Ahogy a családról beszélt, hirtelen Jae-ra néztem. Ott ült a kanapén, szürke melegítőnadrág, almazöld póló, ami rátapadt izmos mellkasára. Haját két csattal oldalra csatolta még a főzéshez.
Ahhoz képest, hogy pasi, kettőnk közül ő az, aki rendet tart, és ő az, aki főz. Az én dolgom a gitározás, a kupicsinálás, a mosatlan feltornyozása, a morzsa asztalon hagyása, és az üres flakonok gyűjtése a lakás különböző pontjain. De mindig legyőz. Mint egy tornádó, reggelente amíg a fürdőben vacakolok egyszerűen végigmegy a lakáson, összeszedi a flakonokat, szemetet, dobozokat, szennyesbe a szétdobált ruhákat, mosást tesz be, mosogat és elkezd főzni. Mire kiáztatom magam, addigra már a napi hírek átolvasásánál tart, egy nagy bögre kakaó társaságában.
Na jó, ha épp dolgozunk, akkor ezeket munka után csinálja meg, és fáradtan morogva ül le a tévé elé. De sose hagyja rám. Pedig én is megcsinálnám, de ő gyorsabb.
-Jae. - nyögöm halkan.
Felém kapja a fejét, kérdőn néz rám. Szinte fáj a szívem a gondolatra, hogy esetleg valami baja lesz miattam. Sose kértem rá, hogy ebben is tartson velem. Ő mégis mindenhova elkísér, és segíteni akar. Ő az angyal, nem Roseiel.
-Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell. Nem kényszerítelek. Attól még tudok nálad dolgozni, csak esténként leszel egyedül.
-Nem hagylak magadra. Főleg nem úgy, hogy ennyire nehéz... néhány... dolog. - motyogta, és közelebb csúszott. Megfogta a kezem.
-A testvérem vagy. Ha nem is vér a véremből, de szív a szívemből. Sose hagynálak cserben. - Nagy barna szemei voltak az egyetlenek amik tényleg az otthont jelentették. Kedvesen, szeretettel nézett rám, én meg megöleltem.
Shirei sóhajtott egyet, és motyogni kezdett.
-Remélem nem akarjátok, hogy sírjak.
-Mi a fenén sírnál? Már is temetni akarsz minket? - húzódtam el Jae-tól.
Másnap reggel korán keltünk. A szokásos procetúra. Felkelek, konyha, kávé, Hamtarou helyett most Digimonos pizsigatya, benne Jae, fürdő, addig ő takarít, majd felöltözik, hatvanhatszor sóhajt hogy öltözzek már gyorsabban, és végül elindulunk.
Menet és harcrakészek vagyunk mind a ketten.
Kiegyeztem egy fekete-fehér kombinációban, hogy érezzék az igyekezetet. Fehér blúz, fekete nyakkendő, fekete szoknya, ami alól fehér harisnyatartók lógnak ki. Fekete nőies katonai bakancs. Egyedi tervezésű, csak ez drágább volt, mint az összes gönc, ami Jae-n van.
Ő ma kedves Kimnek öltözött. Félretette a vad rocker énét, és egy krémszínű, pihepuha, vékony, V kivágású pulcsit vett fel, tapadós farmernadrággal, lábán elegáns férficipő.
Syrius időre jött értünk, én meg felkészülten szálltam be a kocsiba, biztonsági öv bekapcsol, láb kitámaszt. Jae követte a példám, és elkezdődött a rally.
Önéletrajzzal jártam a boltokat, de mindenhol visszautasítottak. Kivéve egy boltot, amit először észre sem vettem.
Bementem egy indiai eladóhoz, aki bőrkabátokat, bakancsokat és füves-cuccokat árult. Azt mondta a szomszéd bolt tulaja pont felvesz kisegítőt. Boldog mosollyal robogtam be a szomszédba, de az visszaintett az indiaihoz, hogy a szomszéd keres segítőt, nem ő. Mikor már 10 perce sétálgattam a boltok között, de bemenni újra nem mertem, az indiai férfi, Mr. Patel megszánt, és megmutatta a bakancsosállvány mögötti falmélyedésben levő sötét fekete ajtót. Okkult bolt. Ennyi.
Beléptem. Egy kis folyosó, sötétszürke és piszkos, lépcső vezetett felfelé. A lépcső végén feketére mázolt ajtó, benn maga a varázsbirodalom. Sötét, nagyon sötét. Az ablaknál egy srác ült az asztalnál és számítógépezett. Mikor felpattant, egy pillanatra felszaladt a szemöldöke. Tökéletes arc, guszta száj, ferde szemek. Mindig is buktam az ázsiaiakra.
De erre a példányra nem. Ő volt Jae.
2 hónap múlva kopogtattak az ajtómon. Sikerült a bolthoz közel egy kis koszlott, magas belterű lakást bérelnem. Drága volt, de bőven volt pénzem. Anyáék annyit fizettek havonta, hogy egy 5 szobásat is fenntarthattam volna. Ez volt az ára, hogy szabadok lehettek. Az aberrált, beteg lányuk nélkül.
Az ajtóhoz mentem, Jae állt a túloldalán. Kedvenc főnököm arcán bárgyú, békés mosoly, miközben azt rebegi, hogy kidobta a főbérlő. Maradhat, amíg nem talál valami jót?
Vállat vontam. Nem sok törvényem volt. Ne másszon rám, mint pasi nem érdekel, és ha zenélek ne basztasson. Betartotta. Cserébe lett egy aranyos, ragaszkodó lakótársam. A koreaiak sajátossága, hogy rettenetesen szeretetéhesek. Legyen az barát, vagy család ha egyszer közel kerülsz hozzájuk vésővel sem vakarod le magadról.
Az én drága Jae-m örökbefogadott, mint a húgát. 2 éve hogy együtt lakunk, de még egyszer sem volt akkora veszekedésünk, hogy akárcsak célozgatva is, megemlítettem volna a költözést.
Szerettem a szobám. Minden fekete és vörös volt. Vörös illatgyertyák a kandallópárkányon, fekete szaténágynemű, fekete-vörös csipkés szatén díszpárnák, nagy, bolyhos, pihe-puha vörös szőnyeg. A szabadnapunkon, vasárnaponként mindig 8 fele keltem fel. Kibújtam az ágyból, felvettem a kutyuspapucsom, és elmentem vécére. Majd következett a konyha, a kávékészítés. Ilyenkor jött ki utánam a szomszéd szoba lakója, egy Hamtarou pizsamás, legutóbb pillangós pólóban díszelgő Kim. A szabadnapunkon ugyanis mint egy skizofrén, átalakult Jaejoong-ból Kimre, az aranyos bolondos meseőrölt koreai tünci-sráccá.
Karikás szemmel fogadta el a kávéját, megragadott két zacsi popcornt vagy chip-szet és bementünk a szobájába. Halványkék falak, elegáns berendezés, dizájn-barna ágynemű.
Az ággyal szemben a szoba legfontosabb berendezése, a mozivászonnal vetekedő bődületnagy képernyős sík tévé. Alatta nagy halom dvd..
Kotorászik, vagy éppen én, és filmet nézünk. Az én kicsi pónimtól elkezdve egészen a Kör-ig minden megvan neki. Előnyben persze a mese-dvdk. Ha szar napja volt előzőleg, csak anime-t néz. Legutóbb a Hello Kitty volt soron. Már fájt az agyam, annyira beteg volt, de ő rácsodálkozott minden rózsaszín árnyalatra és minden szívecskére, pillangóra, bárányfelhőre. Olyan mint egy 180 cm magas ötéves.
Ahogy Syrius kocsijában ültünk, ránéztem a mellettem ülő Jae-ra. Egy kicsit fájt a szívem. Egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról. Nem féltékeny voltam, legalábbis nem szerelmes féltékenységgel. Féltem, hogy elvesztem azt, aki visszatartott a legrosszabb viselkedéstől. Már rég rájöttem, hogy ha Jae a ragyogó lényével nem tartana ki mellettem, már rég más irányba fordultam volna. A visszatartó erő volt, ami a földhöz kötött.
Visszanézett rám. Most nyoma sem volt a narutónak szurkoló ágyon ugráló 23 éves srácnak, sem a fekete ruhás gót vadállatnak. Egy komoly tekintet nézett vissza rám, enyhe csodálkozás, még benne volt a szemeiben az érzelem, amit a lány kiváltott belőle. Szomorú mosollyal megveregettem a vállát és inkább Syriusszal foglalkoztam.
Mikor végre sikerült feltápászkodnom a földről Syriusnak elmagyaráztam a helyzetet. A lány, Shirei még mindig bizonytalan volt.
-Nem így néztél ki gyerekként.
Vállat vontam.
-Mikor találkoztunk utoljára? 3-4 évesen? Bocs, hogy a pöttyös vödröcskémet otthon hagytam. - morogtam. Nem elég, hogy gyönyörű volt, rám támadt, de Jae úgy bámulta, mintha mézes bödön lenne.
-Rakd már le. - ütöttem vállon a maflát, mert még mindig markolta a kardot.
-A vezetőnk látni akar. - fordult felém Syrius.
-Engem? - döbbentem meg.
-Elvégre a beépített emberünk vagy. Zárjátok be a boltot. Ebédidő. Sietnünk kell. - indult az ajtó felé.
Felnéztem az órára.
-Ebédidő? Reggel fél 11kor? - vállat vont.
Nem sok választásunk volt. A kocsija a szomszéd utcában várt minket. Pár arc intett nekünk, de gond nélkül tovább mentünk. A kocsiban ülve előrehajoltam.
Bár behajoltam a képbe, így Jae kevésbé meregethette a szemét a lányra, muszáj volt beszélnem a hófehér hajú férfival.
-Mi a fenéért keres? - böktem meg a vállát.
-Kezd sűrűsödni a helyzet. Csak ennyit tudok. Több támadás volt az elmúlt héten, mint amennyi az utóbbi 10 évben. - aggódva ráncolta a homlokát. Tudtam, mire gondol. Bár távol maradtam a Tisztáktól – nagyjából – azért tudtam mit művelnek. Angyal és démon harc. Belekeveredtek az emberek is, a mi magunk kis szintjén. Ha engem kérdeztek, mind az angyalok, mind a démonok unatkoznak. Szórakoztatóbb nézni, ahogy elhullanak az emberek, mint saját maguk mérkőzzenek meg az ellenséges féllel.
-Támadások. Démoni? - néztem ki a szélvédőn. Sötét, szűk utcácskákon kanyargott. Utáltam a londoni közlekedést. A régi, lovakra tervezett kisutcákon kétoldalt parkoló autók miatt másfél autó méretű volt a járható út. Mondom másfél autó. Ami azt jelentette, ha haladni akartál, akkor padlógáz, és határozott szem... majd a többiek félreállnak. Syriusz is ezen a taktikán volt, szegény lány úgy kapaszkodott a székbe, hogy a körmei majd letörtek.
-Mi a fenéért törtél ránk ma? - bámultam rá közvetlen közelről.
-Láttalak apánál múlt héten. Egy sötét, démoni lány. - hátrafordult, szinte bocsánatkérő pillantással. Látszott rajta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Ahogy Syriust ismerem, valószínűleg már gyerekkora óta a démonok ellen tanítja. Zöld szemeiben bátorság, és határozottság.
-És rögtön el akartál pusztítani? - hümmögtem.
-Szerintem érthető. Azt hittem, meg akarod támadni. - Szó nélkül néztem.
-Mindig kérdezés nélkül cselekszik? - fordultam az apja felé.
-Csak ha rólam van szó. - csóválta a fejét Syrius.
Körülbelül fél óra autókázás után egy magas, a környezettől elütő háznál álltunk meg. Borsódzott a hátam a mágiától, ami védte.
Syrius nyomában megindultunk, és beléptünk. Kellemes félhomály, a mennyezetről kagylókat formázó lámpák lógtak. Vezetőnk belépett az egyik ajtón, ahol egy hatalmas nappali volt. Az ablak vastag függönnyel takarva, a falon vagy 2000-3000 könyvet tartó polc, közötte kandalló. Bőrkanapé, két bőrfotel, üvegasztal.
Mindannyian leültek, de nekem Syrius megfogta a kezem.
-Azon az ajtón bemész, és ott a bálterem.
-Bálterem. - Pislogtam rá döbbenten.
Bólintott.
-Bárnak van beépítve. Ez az egyik főhadiszállásunk. Ebben a körzetben legalábbis. A főnök most benn van.
Benyitottam, és egy óriási terem előtt álltam. Kis díszes asztalok, fémvázú párnás székek, és a pultnál egy magas férfi. Karcsú ázsiai ült a csapossal beszélve. Hófehér ing volt rajta, kissé csillogós hófehér farmer. Legszívesebben végigsimítottam volna a kezemmel, hogy megtudjam milyen az anyaga.
Közelebb léptem, Syrius felé intett. A férfi felnézett. Hosszabb fekete haját egy gyors mozdulattal a füle mögé tűrte, de az lassan előre csusszant. Ahogy közelebb léptem éreztem, hogy végigfut a testemen a tekintete. Arcán féloldalas mosoly, kissé hegyes fülei voltak akár egy koboldnak.
-Iszik valamit? - kérdezte, ahogy mellé értem.
-Meghív? - mosolyogtam, és felmásztam a bárszékre. Utáltam ezeket a székeket, de volt egy előnyük. Nem tudtál nem úgy ülni, hogy ne legyen kinn mindened. Csábításhoz kötelező. Ahogy felmásztam a szoknyám felcsusszant, a csipkés harisnyatartóm kivillant. Kihúztam magam, és ránéztem. Úgy láttam jót mulat a kísérletemen, intett a csaposnak.
-Egy pohár sört. - mondtam annak kérdő tekintetére.
-Nos... gondolom tudni akarja, hogy miért van itt. - mosolygott rám olyan édesen, hogy ott helyben el tudtam volna olvadni.
-Ha magának nem sürgős beszélgethetünk róla később is. - mosolyogtam rá kacéran, miközben szerettem volna lenyelni a saját nyelvem. Életemben nem voltam még ennyire merész és nem értettem, hogy miért most kezdtem el.
Nevetett, felemelte a poharát és intett.
-Kövessen kérem. - ennyit mondott csak, kellemes mély, dörmögő hangján.
Leszálltam a székről – persze nem segített – de ő megtorpant előttem.
-Remélem készen állsz. - fordult hátra. Szemei komolyak voltak.
-Mire? - egy picit azért sikerült megijesztenie.
-Hogy láss egy angyalt. - mosolygott halkan, és újra elindult.
Ahogy mentünk a terem túloldala felé egy páros előtt mentünk el. A lánnyal jópárszor találkoztam már camden-ben. Vörös gótloli ruha volt rajta, haja rafináltan össze-vissza csatozva, nagy barna szemei ártatlanul pislogtak rám. Barátja egyenes, fekete haját a tarkóján apró copfba fogta, ettől úgy nézett ki mint egy szamuráj. Zöld szemei szinte rikítottak a fejéből.
A természetellenesen rikító árnyalatán gondolkodtam, mikor a főnök - mint később megtudtam Keun – az ajtó előtt állva várt engem. Kitárta az ajtót, és egy kis szobába értünk. Teljesen üres volt, csak egy fehér ruhás alak állt az ablakon kibámulva, nekünk háttal.
Hosszú hófehér haja lágyan hullámzott körülötte, mintha szél lett volna a szobában. Ahogy megfordult a világ legszebb arcát pillantottam meg.
-Christine. Hát újra találkozunk. - szólt szívremegtető, csodálatos hangján.
Egy pillanatig levegő után kapkodtam. Rettenetes erejű mágiát éreztem, de nem ettől fulladt el a lélegzetem. Az arc volt az, ami ilyen hatással volt rám. Remegett a lábam, ha ránéztem a se nem női, se nem férfi arca. Egy dolgot tudtam. Csodás volt. Káprázatosan szép, és ahogy beszélt, mintha egy kis tollpehellyel simítottak volna végig a gerincemen.
-Nem... emlékszem rád. - motyogtam halkan pár perc hatásszünet után. Keun félreállt, és láttam rajta, hogy kitűnően szórakozik. Gondolom rá sem volt más hatással, de jól kiröhögött.
-Nem is emlékezhetsz. Én figyeltelek. Nem szabadna itt lenned. Közöttünk. Eleve elrendelt gonosz vagy. - szavai mintha földbe döngöltek volna. A fejem kiürült, és csak vártam villám sújtottan, hogy mit fog mondani. Keun teste megfeszült. Meglepetéééés!
-Én...
-Valami elromlott... félrecsúszott útközben. - mondta határozottan, miközben szemei fogva tartották az enyémet. - Shirei ellentéte vagy, a gonosz angyal, aki ezer és ezer kárt okoz nekünk. A lelked mégsem gonosz. És senki sem tudja miért. De ha már így történt, nem fogom engedni, hogy akár egy kis halvány jele is a gonoszságnak eltántorítson. A segítségünkre leszel. De fehérré kell válnod.
Döbbenten néztem egy darabig, mire leesett, hogy miről van szó.
-Úgy érted, járjak fehérben? Fessem át a szobám és ragyogjak, mint Shirei? - motyogtam leesett állal.
Az angyal bólintott.
Már tiltakozni akartam, egy kis fejcsóválásig jutottam, mire hirtelen elvakított a fény. Minden abban a vakító fehérségben tündökölt, mint ami a frissen leesett szűz hó. Teljesen, szembántóan fehér volt a fal, a padló, a mennyezet, maga az angyal és még Keun ruhái is. Csak a bőre és a haja ütött el a döbbenetes szívfacsaró színtől.
Sikítva hátráltam az ajtó felé, behunyt szemekkel. Remegve estem össze, egy kar átfont és felemelt. Szinte öntudatlanul zokogtam, miközben szemeim előtt újra és újra fehér képek jelentek meg. Amikor kislány voltam a fehértől féltem. Az volt minden rossz forrása. Ha világos volt, jöttek az ütések, az alkoholszag, és a sikítás. A bántás, és az erőszak. A családom nem volt egyszerű, anyám és apám is alkoholista volt. Nem egyszer ébredtem arra, hogy fehér fény önti el a szobát, egy mély hang dörren, és én leesek az ágyról az ütéstől, amit kaptam. Ha verekedtek, bebújtam az ágy alá. Képek váltakoztak, verések, fájdalom, ami mindenhol fehér volt.
Éreztem, hogy valaki lágyan letesz a földre, zajok, beszéd amit nem értettem, nem voltam képes felfogni. Egy hideg tenyér érintette meg a homlokomat, és éreztem, hogy a képek eltűnnek, mintha elfújták volna. Nem volt üvöltözés, csak egyetlen zaj, a saját kétségbeesett sírásom.
Amint kicsit lenyugodtam, Keun karjaiban tértem magamhoz. Felnéztem, a fiú térdelt előttem, szemében aggodalom, mellette a lány állt, a nyakában lógó keresztet szorongatva.
-Ez... annyira... undorító. - motyogtam stílusosan, és igyekeztem elhúzódni.
Keun szólni akart, de én rémülten ordítozni kezdem Jae nevét.
Nem telt bele sok idő, és szinte robbant az ajtó, nyomában Shireivel és Syriusszal odafutott hozzám.
-Vigyél haza. - zokogtam a karjait markolva. Shirei Keunra nézett.
-Mi történt?
-Roseiel megpróbálta meggyőzni.
Syrius még megpróbált megérinteni, de minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól.
-Elmentek a fenébe! Mindannyian! Segítsen nektek, akinek hat anyja van! - üvöltöttem dühösen, miközben Jae húzott kifele a teremből. Shirei egész végig mellettünk volt, és engem csak egy dolog tartott vissza attól, hogy ne üssem meg. Vagyis kettő. Egy, hogy Jae intett neki, hogy jöjjön. A másik, hogy az arcán őszinte sajnálatot láttam.
Amikor reggel felébredtem, azt vettem észre, hogy valaki szorosan ölel. Halk szuszogása hallatán hátrafordultan, és Shireit pillantottam meg. Gondoltam, hogy nem Jae az, mert ő olyan csendesen aludt, hogy még ennyi hangot sem adott ki. Kivéve, ha hanyatt feküdt, mert akkor halk kattogó hang jött ki a fejéből. Egy könyökütéssel ezt is lehetett orvosolni. De az engem szutyongató lánnyal nem tudtam mit kezdeni. Megráztam. Mire magához tért, addigra már a mérgemet is összekanalaztam.
-Mi a fenét keresel az ágyamban? - mérgelődtem. A dühítő az volt, hogy még álmosan is szebb volt, mint én valaha is leszek. Pafff.
Szája elé tett kézzel hatalmasat ásított, majd akár egy macska nyújtózkodni kezdett.
-Nem mertelek egyedül hagyni. - motyogta végül.
-Miért nem mentél Jae ágyába? - erre fülig vörösödött. Hebegett, habogott, én meg csak legyintettem. Hallottam a motoszkálást a konyhából.
-Kiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiim!!!! - ordítottam akkorát, hogy Shirei megugrott mellettem.
Jae boldog vigyorral az arcán rontott be, kezében két bőgrével.
-Egy kávé és egy tea. - nyomta a kezünkbe. Nekem hangulattól függött, hogy tea vagy kávé volt az aznapi kedvenc. De nem hiába volt már 2 éve a háziasszony itt, pontosan tudta, hogy mikor mire vágyom. Mondjuk az, hogy szétordítottam a torkom, nem jó hangulatra utalt. De ez az előző nap után történt dolgok után érthető is.
Leült az ágy szélére és édes kipirult arccal próbált máshova is koncentrálni, nem csak az osaka pólómat viselő Shirei-re.
-Hívott Syrius. - mondta halkan.
-Mit akart? - kaptam fel a fejem.
-Megadta a címed a főnöknek, Keun-nak, délután átjön és eligazít.
-Mi a fenének? Ki a picsa mondta, hogy beleegyezek mindenbe? - ordítottam torkom szakadtából. Nem kívántam újra egy nagy adag emléket a nyakamba. Utáltam gyengének tűnni. Jae jól ismert, de még ő sem sokszor látta a zokogó lányos énem. Jól le is döbbent tegnap. Én mindig tökös vagyok, kivéve persze, ha egy vakító fehér angyal ki akarja tiporni az agyam. Utálom a fehéret.
-Szerintem a tegnapi bemutató elég volt, hogy rágyere, jobb ha nem vitatkozol Roseiel-lel. - szólalt meg halkan Shirei.
Dühösen néztem rá.
-Nem vagyok hajlandó hagyni ,hogy befehérítsetek. - morogtam.
Jae vállat vont.
-Hát akkor ne öltözz fehérbe. Ha az a másik lány járhat sötétbe, akkor te is.
-Yumi. - szólt közbe a szőkeség. Jae olvatag pillantást vetett rá, mire én bokákolást imitáltam, és kiszálltam az ágyamból.
-Ha Keun ide akar jönni, akkor jöjjön, de meggyőzni nem fog tudni. - jelentettem ki.
Elhamarkodottan.
-Rendben. - bólogattam, miközben Keunt néztem.
Letiport.
Abban a pillanatban győzött, ahogy belépett az ajtómon.
Nem tudtam hogy mi hangosabb, a szívem dübörgése, vagy a tüdőm sípolása, ahogy próbáltam levegőt venni.
A látvány volt, ami letarolt.
Hosszú, egyenes haja kétoldalra fésülve, orrán fekete keretes elegáns szemüveg, ami mindenki másnak bénán áll, neki szívdöglesztően. Kilazított nyakkendő, hófehér ing, és szorosan - egyébként igen formás – fenekére simuló fekete nadrág. Most vettem csak észre, hogy fülei mókásan kicsit hegyesek voltak, mintha valami tündér lenne. Végigheveredett a fotelben, és onnan nézett rám. Jae karba tett kézzel vigyorogva bámult engem.
-Na ugye. - ennyit szólt, de ez elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek.
-Mi na ugye? - ráncoltam a homlokom, és nagy nehezen sikerült elszakítani a tekintetem Keun-étól. Aki nem mellesleg mintha élvezte volna, nem szokványos nézéssel nézett, hanem a Tudom hogy tetszem neked te liba nézésével.
-Én megmondtam előre, hogy nem kell fehérbe öltözni. - vigyorgott teljes gőzzel.
-Miért? Nem kell? - vidámodtam én is meg, mire a két fiú döbbenten pislogott rám. Shirei kuncogva nézett rám.
-Erről beszél Keun már vagy fél órája. - Hupsz. Ciki. A férfira néztem, az meg rögtön tudta, hogy miért nem fogtam fel semmit abból, amit mondott.
-Elgondolkodtam. - dőltem hátra, miközben próbáltam menteni a menthetőt.
-Persze. És min? - morogta halkan Jae.
-Tehát. - sajnált meg végül a Keun, miközben felállt a kanapéról. Legszívesebben ráugrottam volna, és visszadöntöttem volna. - Holnap reggel gyere vissza a főhadiszállásra, bemutatlak a tagoknak, kapsz fegyvert. Délután aludj, mert este lesz az első őrjáratod.
-Őrjárat? Fegyver? - szúrtam közbe, de Shirei legyintett.
-Erről is beszélt. Majd később újra elmondom.
Mindenki nyugtázta magában, hogy agyilag zokni vagyok.
Miközben a boltban voltunk, Jae egyfolytában Shireiről áradozott, aki hazament átöltözni. Miután visszajött végre kiderült, hogy mit mondott Keun az alatt a fél óra alatt, míg én bambán bámultam az arcát, és néha aha-ztam.
Minden éjjel őrjáratot szoktak tartani, két-két fős csapatok. Mivel ragaszkodtam Jae-hoz – bár erre nem emlékszem – így a mienk 3 fős lesz. A gonosz démonos csoporttal fogunk harcolni, már ha találunk ilyet. De gyakran összefut a két őrjárat, mert nekik is van. Igyekeznek minél több embert maguk mellé állítani.
A mi kísérőnk természetesen a tündérke lesz, Shirei. Nem haragudtam érte. Nemrég én magam határoztam el, hogy kerítek neki egy csajt, és ahogy ezek egymást bámulták, azt hiszem egyértelmű volt, hogy ki lesz az a csaj. Már csak össze kell hozni őket valahogy. Mert ahogy néztem hiába volt mind a kettő csúcskasznis, és modellarcú, olyan szégyellősek voltak, amilyen én ma egyáltalán nem voltam.
Keun valahogy... megbabonázott.
-Tehát... Mi van a fegyverrel? - néztem legdrágább unokanővéremre amikor végre megérkezett..
Alig 6 éves voltam, mikor utoljára találkoztunk. Szintén 6 éves volt, egy fonott hajú, gőgös arcú szőke liba, aki egy énpicipónim babával menőzött. Csodálkozva pislogtam rá. Nem emlékszem mindenre, de arra kristálytisztán, hogy nem akarta a kezembe adni a lovam, nehogy bekoszoljam a kezemmel. Mocskos irigy liba. Pedig még szárnyai is voltak. Már a póninak.
Mikor megfogant a fejemben a költözés nagy terve, épp anyu alkoholmámoros előadását hallgattam a hitről. Mindig a legpiásabb állapotában mondta a szentbeszédeket. Mintha a kettő összefüggne.
Kijelentettem, hogy elköltözök. Bár én csak lakást akartam váltani, ő egyből London nevét vetette be. Vállat vontam. Ha ott akarnak tudni, akkor oda megyek.
-Ott él Syrius bácsikád is. - apám testvére volt. A kedvenc rokonom. A többiekhez képest üdítően józan és iskolázott.
Ha az ember költözni akar, életében először távol a szülői fészektől olyan helyre akar menni, ahol van ismerős, egy mentőötlet, ha a nagy önállóság mégsem sikerülne. Ezért egyeztem bele. Így nincs körülöttem a család, de mégis ott van egy morzsa belőle. Egy józan morzsa. Ami jó ötletnek tűnt.
Nem akartam rá akaszkodni, így cirka 2 hónapig tájára se mentem.
Mikor lett munkám, szállásom, felkerestem.
Örült nekem, beszélgettünk.
Kérdeztem, hogy mivel foglalkozik.
-Tiszta vagyok.
-Jó neked. - morogtam döbbenten. Most erre fel kell vágni? Vagy az én kecóm luxuskecó, mert van kád és melegvíz?
Akkor tudtam meg, hogy mit is jelent. Először csak eszmének gondoltam, valami fura jóindulatú szektának. Anti-sátánisták. De kiderült, hogy ez ennél több. Mikor Jae először nyomott a kezembe egy démonisztikai lexikont. Mert ilyen is létezik. Valami náci faszi írta annak idején, bőrkötéses, büdös könyv, régi lapokkal. Rossz volt hozzáérni, megtapizni. Beugrott a tiszta dolog, és elvittem neki.
Akkor derült ki, hogy valamicskét konyítok a varázsláshoz. Valami őskövületi, kőbunkós szinten. Bizsereg a kezem, és szar a hangulatom, ha valami démoni, gonosz van a közelemben.
-Figyelsz te rám egyáltalán? - bökött vállon Shirei, mire elzavartam az emlékeket, és bólintottam.
-Nem. Ismételd. - mondtam neki.
Sóhaj.
-Majd ki fog választani magának egy fegyver, ami a kísérőd lesz. - Jae-val egymásra néztünk.
-Öhm. Azt akartad mondani, hogy én választok. Nem? - motyogtam.
-Nem. Egoista. - morogta.
Na most miért?????
- A fegyver választ majd téged. Ez nem a szomszéd ajándékbolt. Ezek varázserejű tárgyak. - javított ki a lány.
-Mint a te tőröd? - böktem rá az állammal.
-Bizony. Engem ő választott. Syriust egy hasonló, bár nagyobb méretű, más markolatú tőr. Mindegyik fegyver jóindulatú, megszentelt fegyver.
-És ezek a harcok hogy mennek? - kérdezte Jae halkan.
Shirei már attól is elpirult, hogy kérdezett tőle valamit.
-Hát... járjuk a körzetünk, felváltva, párosával. Ha találkozunk a gonoszokkal...
-Piszkosak? - szúrtam közben.
Megfagyva nézett rám.
-Hát mert hogy Tiszták- Piszkosak. Tiszták-Piszkosak. - vigyorogtam.
-Ne hidd, hogy ez csak egy vicc. Majd meglátod milyen, ha egy ártóvarázst küldenek rád. - morogta figyelmeztetően.
-Ja, és még valami. Ha valakit eltalál egy gonosz varázslat, vissza kell menni a központba. Keun nemcsak vezér, jó harcos, de még a varázslásokhoz is ért. Nála csak Ryuu jobb.
-Az ki? - vetette közbe Jae féltékenyen. Ryuu nevének említésére Shirei kihúzta magát. Nekem már volt egy sejtésem. Csak tudnám, én miért nem örököltem a rikító zöld szemeket.
-A bátyám. - mosolygott Shirei.
-És a lány? - hajoltam előre. - Őt már sokszor láttam Camden-ben.
-Igen, ő is egy harcos, egy beépített ember. Nagyon hasznos. Yume a neve. Rendszerint látomásai szoktak lenni a nagyobb támadásokról. Így mindig felkészülten várjuk a Calibas támadását.
-Nincsenek kiakadva? - vigyorogtam. Jól aládurrantanak a seggüknek ezzel a csajjal.
-Nemrég megtámadták őket teljesen váratlanul. Úgy tűnt kifejezetten Yumi a célpont, így még jó is, hogy most csatlakoztok. Nem ártana neki kicsit a pihenés. Ki van borulva. A családját a biztonság kedvéért már figyeltetjük, de eddig nem történt semmi.
Ahogy a családról beszélt, hirtelen Jae-ra néztem. Ott ült a kanapén, szürke melegítőnadrág, almazöld póló, ami rátapadt izmos mellkasára. Haját két csattal oldalra csatolta még a főzéshez.
Ahhoz képest, hogy pasi, kettőnk közül ő az, aki rendet tart, és ő az, aki főz. Az én dolgom a gitározás, a kupicsinálás, a mosatlan feltornyozása, a morzsa asztalon hagyása, és az üres flakonok gyűjtése a lakás különböző pontjain. De mindig legyőz. Mint egy tornádó, reggelente amíg a fürdőben vacakolok egyszerűen végigmegy a lakáson, összeszedi a flakonokat, szemetet, dobozokat, szennyesbe a szétdobált ruhákat, mosást tesz be, mosogat és elkezd főzni. Mire kiáztatom magam, addigra már a napi hírek átolvasásánál tart, egy nagy bögre kakaó társaságában.
Na jó, ha épp dolgozunk, akkor ezeket munka után csinálja meg, és fáradtan morogva ül le a tévé elé. De sose hagyja rám. Pedig én is megcsinálnám, de ő gyorsabb.
-Jae. - nyögöm halkan.
Felém kapja a fejét, kérdőn néz rám. Szinte fáj a szívem a gondolatra, hogy esetleg valami baja lesz miattam. Sose kértem rá, hogy ebben is tartson velem. Ő mégis mindenhova elkísér, és segíteni akar. Ő az angyal, nem Roseiel.
-Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell. Nem kényszerítelek. Attól még tudok nálad dolgozni, csak esténként leszel egyedül.
-Nem hagylak magadra. Főleg nem úgy, hogy ennyire nehéz... néhány... dolog. - motyogta, és közelebb csúszott. Megfogta a kezem.
-A testvérem vagy. Ha nem is vér a véremből, de szív a szívemből. Sose hagynálak cserben. - Nagy barna szemei voltak az egyetlenek amik tényleg az otthont jelentették. Kedvesen, szeretettel nézett rám, én meg megöleltem.
Shirei sóhajtott egyet, és motyogni kezdett.
-Remélem nem akarjátok, hogy sírjak.
-Mi a fenén sírnál? Már is temetni akarsz minket? - húzódtam el Jae-tól.
Másnap reggel korán keltünk. A szokásos procetúra. Felkelek, konyha, kávé, Hamtarou helyett most Digimonos pizsigatya, benne Jae, fürdő, addig ő takarít, majd felöltözik, hatvanhatszor sóhajt hogy öltözzek már gyorsabban, és végül elindulunk.
Menet és harcrakészek vagyunk mind a ketten.
Kiegyeztem egy fekete-fehér kombinációban, hogy érezzék az igyekezetet. Fehér blúz, fekete nyakkendő, fekete szoknya, ami alól fehér harisnyatartók lógnak ki. Fekete nőies katonai bakancs. Egyedi tervezésű, csak ez drágább volt, mint az összes gönc, ami Jae-n van.
Ő ma kedves Kimnek öltözött. Félretette a vad rocker énét, és egy krémszínű, pihepuha, vékony, V kivágású pulcsit vett fel, tapadós farmernadrággal, lábán elegáns férficipő.
Syrius időre jött értünk, én meg felkészülten szálltam be a kocsiba, biztonsági öv bekapcsol, láb kitámaszt. Jae követte a példám, és elkezdődött a rally.
A(n)gyalok és démonok.
Címkék:
AD,
kaland,
komédia
0
megjegyzés
-Add ide.
-Nálad van.
-A fenét, te zártál tegnap.
-Az tegnapelőtt volt, tegnap korábban ment a buszom, hétfőnként mindig korábban lépek le. Ennyire nem tudsz emlékezni?
-De akkor hol a fenébe lehet?
-Hányszor fogod ezt még eljátszani? 1 éve te vagy itt a góré, de folyton eljátszod ezt a szart.
-Ne idegesíts, inkább segíts megtalálni.
-Kabát?
-Nézem.
…
-Gatya?
-Hátsó zseb?
-Táska?
A zsebeiben matató Jae-t néztem, majd unatkozva elfordultam. Reggel 10 óra volt, Patel is még csak most kezdet kirakni az állványra a bakancsokat, vízipipákat. Egymásra mosolyogtunk, majd eltakart magától egy hatalmas Jamaicai zászlóval. Camden Road-on ilyenkor még csend volt, a vásárlók 11 fele kezdtek el szállingózni. A közelünkben levő kis piacon már nagy volt a zsivaj, az ázsiaiak furgonokból pakolták ki a ruhákat.
-Megvan. - kiáltott fel Jae, és meglobogtatta előttem a kulcsát. Vállat vontam, a kávémba kortyoltam, és beléptem a boltba.
Egy más világ volt. Sötét, rettentően sötét. Ahogy beléptünk Jae felkapcsolta a mennyezetbe rejtett spotlámpákat. Nekem a sötét nem volt probléma, szerettem sötétben lenni. Gyerekként folyton egyedül voltam. Vagy megszokom a sötétet, vagy félek tőle. Előbbit választottam. A falat fantasy kellékek borították, kardok, pajzsok, jelmezek, állványokon nyakláncok, karkötők, gyűrűk. Fali polcon könyvek, okkult, vámpíros, démonias. Csak regények, semmi fusi-varázslós. Azokat kidobálom, ha Jae hoz. Minden különös, démonias. De egy sem volt ijesztő, csupán kellék. Egy gagyi okkult boltban dolgoztam. A feketére festett pulton egy kis tábla. Köszönjük, hogy itt vásárolt. Lilith. A Lilith én volnék.
Jae az első 2 héten, amikor itt kezdtem, még próbálkozott beterelni az ágyába, de sosem lettem volna rá képes. Nála szórakozottabb alakot ritkán látni. Aranyos volt, és a ruhájában még rettentően szexi is, a legkevésbé sem főnök, de nem tudtam volna rávenni magam. Folyton Lilithnek hívott, mert szerinte buja vagyok. Mint Lilith. Rám ragadt, mint cipőtalpra a rágó, most már mindenki így hív. Hol van már a Christina...
Ránéztem.
Magas alakján ezúttal valami fényes anyagból varrt csúszós anyagú nadrág volt, szorosan rátapadt elismerésre méltó testére. Felül egy pókhálószerűen lukacsos, de mellkason keresztbe bőrszalagos felsőt viselt. Egyszerre volt nagyon rockeres, és vadítóan szexi. Borzos fekete haja a füle mellett hátracsatolva, felül kis tarajba fésülve, mandulavágású szemeit ceruzával kihúzta.
Megtorpan.
-Elfelejtettem valamit? - rávigyorogtam. Olyan aranyos, ijedt fejet vágott, hogy nem lehetett rá haragudni.
-Rakd ki a nyitva táblát. - intettem az ajtó felé. Itt én voltam, aki összetartotta a dolgokat. Jae élete volt ez a bolt, de kellett neki a segítség, mert hihetetlenül szórakozott volt. Tudtam, hogy mi hiányzott mellőle... egy nő. Felírtam a listámra, hogy találni egy nőt Jae-nek, majd kiszámoltam a kasszapénzt.
Nyílt az ajtó. Mellettem Jae majd felborította a széket, annyira igyekezett jelen lenni. Ebből rögtön gondoltam, hogy valami nő jött be.
Pont az ellentétem volt. Míg én szerettem a fekete fűzős, csipkés dolgokat, addig ő csupa selyem és szatén volt. Amíg a hajam fekete volt, bőröm napsütötte kreol, addig ő fehéres-szőke, karcsú hófehér bőrű alak. Gyönyörű arcából smaragdzöld szemek néztek Jae-ra enyhe döbbenettel. Kölcsönös volt a dolog. Jae elpirult, ahogy végignézett a lányon. A lány ezen a meleg nyári reggel egy pántos hosszú ruhát viselt, ami ellent mondott minden hosszú ruha törvénynek. Sokat kellett volna takarnia, de ahogy a lány belépett a sötét helységbe, az egyre magasabbra törő napsugarat átvilágították a ruhát, összes idoma látszódott olyan eleganciával, amit csak utálni tudtam.
Oldalba böktem Jae-t, mire az hebegni kezdett.
-Öhm... Jó reggelt hölgyem, ördög hozta a sötétségek odújában. Miben segíthetek?
Ezt ő találta ki. Nem voltam hívő, csak picit babonás. Annyi démoni és kísértet sztori van, szerintem van alapjuk. Ezért dobattam ki a varázslós könyveket, ezért volt csak gagyi dolog a boltunkban. Egyszer kaptunk egy iratnehezéket, egy kőben kard, azon egy koponya, szemüregből vér folyik. Bizsergett az ujjam, ahogy megfogtam, szóval fogtam a táskám és elvittem Syriushoz, a kedvenc Tisztámhoz.
A Tiszták London egyik legnagyobb démonellenes csapata volt. Okosak voltak. Eddig csak cuccokat vittem, kesztyűben elvették. Ennyi. Ahogy a lány közelebb lépett, rájöttem hol láttam. Egyszer a Tiszták gyűlésére ment Syrius, és a lány is a kocsiban ült, ami elvitte.
Meg akartam szólalni, ekkor a lány egyik kezében egy kereszttel, másikkal egy kereszt formájú igen veszélyesnek és élesnek tűnő tőrt vett elő a ruhájából. Ami eleve képtelenség volt, de úgy látszik az idomok nem csak Jaet varázsolták el. Lenyeltem féltékenységem, és a szőkeségre néztem.
Jae ijedten lépett egyet hátra.
-Piszkos démonkutya csürhe. - ordította a lány igen határozottan. Kezében remegett a tőr, szóval biztosra vettem, hogy még kezdő lehet. Fel kellene hívni Syriust. Ez járt a fejemben.
Jae idióta. Ezt mindig tudtam. Lekapott egy Gyűrűk ura vagy mittomén milyen fantasy kardot a falról, és a lányra fogta.
-Kikérem magamnak. Jae vagyok, ennek a boltnak a vezetője, és nem tűröm, hogy dilisek rontsák a bevételt.
-Milyen bevételt? - kérdeztem halkan, és egy jól irányzott ütéssel fejbe vágtam a fiút. Jae leengedte a fegyvert, és az ütés helyét simogatva panaszosan nézett rám. Szemöldökráncolás, duzzadt, formás szájával csücsörített, akár egy gyerek. A lány elejtette a fegyvert.
Gyors vagyok. Akár az ördög! Oké, csak vicc volt. A suliban mindig én nyertem a rövidtávfutást. És elfutni a lányig rövid távnak számított. A földön csúsztam picit, de elértem a tőrt, és ráfogtam. A lábainál hasaltam, ő meg dühös sziszegéssel a homlokomnak nyomta a keresztet.
-Abbahagyod? - kérdeztem pár másodperccel később. Láttam a döbbenetet a fején, ahogy a sistergés elmaradt. Nem égett a bőröm, ahol hozzáért a kereszt, ez pedig totál lezsibbasztotta.
-Jae.
-Igen? - nem néztem rá. A lányon és a kicseszett nagy kereszten kívül semmit sem láttam.
-Hívd fel Syriust, és mond el neki, hogy itt egy kezdő. És hogy egy keresztet próbál meg a homlokomba passzírozni. - A lány egy kicsit elvette a keresztet, majd újra a fejemnek tolta. Miközben az járt a fejemben, hogy ha így folytatja, lukat üt a koponyámba, bejött egy vendég. Aznap az első, és ahogy az arcát láttam, arra gondoltam talán az utolsó is.
A tupírozott hajú gót lány döbbenten nézte a párosunkat. Biztostűkkel teleaggatott kis tüllszoknyám felcsúszott a derekamig, alatta fekete csipkés bugyi. Áldottam a sorsot, hogy Jae-t jól beneveltem az alatt a 2 év alatt, mióta együtt lakunk, nem mert odanézni. Arcán hivatalos mosollyal elénk ugrott.
-Hello. Isten hozott a Barlangunkban, miben segíthetek? Velük ne is törődj, a Vámpírok báljából próbálnak. - intett hátra. Egyikünk sem mozdult. Ijedten húztam hátrább a tőrt, ahogy a szőkeség a gót lány felé akart fordulni. Annyira lefoglalta a lány vizsgálata, hogy észre sem vette, majdnem belehajolt a tőrbe. Megkönnyebbülten fújtam egyet, majd felnéztem Jae-ra.
A lány ijedten pislogott le ránk.
-Ilyen jelenetre nem emlékszem. - rebegte, miközben tekintélyes méretű keblén fekvő fordított kereszthez kapott.
-Honnan is tudhatnád, te! - Jae hangjában annyi beképzeltség volt, amennyit még sosem hallottam. Hangja durván csattant, a lány meg elsápadt, főleg mikor Jae halkan hozzátette: - Emberek. Pff.
Vendégünk egy vacak karkötőt kapott a kezébe és gyorsan fizetett.
Sajnos hiába próbáltam támadóm lelkére beszélni, ő addig nem mozdult, míg ki nem nyílt az ajtó, és Syrius be nem lépett rajta.
-Drágám, mibe keveredtél már megint? - sóhajtotta ránk nézve.
Én és a szőke egyszerre szólaltunk meg.
-Ez a kezdő balek egyszerűen...
-Ez az álnok boszorkány meg aka...
Syrius mosolyogva vakarászta meg a szakállát. Hogy hogy nézett ki Syrius? Képzeljetek el egy vékony, szakáll nélküli télapót. Hófehér haj, bőr, bajusz, és olyan jóképű, markáns arc, ami 50 felett kevés adódik.
-Shirei, kedvesem meg tennéd, hogy nem töröd be a fejét az unokahúgodnak? - döbbenten néztük az öreget.
Vérző szív
Címkék:
novella
0
megjegyzés
Kölyökkutya. Ez jutott eszembe, amikor néztem. Édes volt vonzott, akár méhet a méz.
Más világ voltunk. Én harcos, ő computerzseni. Ábrándos szemei mintha nem látták volna a világot, arcán mosoly. Én komoly voltam, realista. Sosem mosolyogtam, már rég leszoktam róla. Ő alacsony volt, alig 165 cm, kócos rövid fekete haj, kényelmes pólók és ingek, pár számmal nagyobb, agyonhordott farmernadrág. Én nála magasabb, talán idősebb is, sosem öltöztem ki, csak sötét farmer, és póló, ritkán terepmintás nadrág.
6 éve kerültem koreába. Az országom az övével együttműködött, egy nagy szervezet a legjobb harcosokat összegyűjtötte, és küzdött a terroristák ellen. Egyike voltam annak a 4 embernek, aki tőlünk Koreába költözött, és ott élt.
A csoportomban egyedüli nőként nem volt könnyű dolgom. Főnököm, Hwang keményen megdolgoztatott, és én mindent megtettem, hogy bízonyítsak. A többiek, Masato, Choi, Sangki és Shin mind le akartak fektetni, de rövid úton helyre tettem őket. Utánna csak a viccelődések voltak. Nem volt a közelemben senki, aki megfogott volna. Egyszer Masatoval mentünk a központba, és akkor találkoztam az első és egyetlen „barátnőmmel”. Hina egy japán zseni volt, aki törékeny, gyönyörű és olyan okos, hogy kenterbe verte a többi programozó zsenit, akik odafenn ültek.
Valamiért szimpatikusnak talált. Engem, aki nem voltam szép, főleg nem a koreaiak személyében, nem voltam okos. Egyszerű voltam, belül pedig üres, érzelemmentes.
Hina olyan volt, mint egy ragyogó sugár. Feltöttött a fényével, és csodáltam őt. Mint régen az iskolában, most is természetesnek vettem, hogy alárendelt vagyok a barátságunkban. Ő vezetett, irányított, mert ő volt a szememben a tökéletes.
Aztán megláttam Őt. A kölyköt. Hinával voltam fenn az irodában. Akkor már két hete nem volt akció, csak gyakoroltunk, és fejtágításra jártunk. Ha volt időm vittem Hinának sütit, vagy narancslevet, és hallgattam ahogy mesél a férfiakról, a boltról ahol járt, és a ruhákról.
Ott állt az ablaknál. Lógott rajta a nadrág, királykék póló, és rövid, tüsi haja megnőlve meredt az ég felé. Kócos volt, igazi művészlélek. Pólója hátul beletűrve a nadrágba, máshol kilógva, bal cipőfűzője lógott. Aztán megfordult. A világ legszebb ferde szemei, komoly arc. Belenézett a szemembe, én pedig rajtakapottan fordultam el.
Tetszett nekem. Ennyi.
De minden egyes alkalommal nőtt bennem az érzés. Munka után mindig elmentem a dohányzóba elszívni egy cigit. A munka hatása volt, otthon sosem cigiztem.
Egy héttel azután, hogy észrevettem, odajött hozzám.
-Tudsz adni, öngyújtót? – kérdezte. Beleremegtem a hangjába. Amilyen alacsony volt, olyan mély volt a hangja.
Bólintottam, és előkapartam a zsebemből a sok kacat közül. Nem költök női táskára, kevés illik a bakancshoz, és a terepszínű nadrághoz.
Nem néztünk egymásra. De mikor beültem Shin mellé a kocsiba, akkor ott sétált az úton, és engem nézett. Éreztem. Távolabb volt, de égetett a tekintete. Nem bírtam elfordulni.
És ez így ment minden nap.
Szükségem volt rá, hogy elmondjam valakinek. Shin-re gondoltam. A rasztahajú fiú az első lefutott dugunk? Kör óta volt a barátom. Egy házban laktunk, szóval együtt jöttünk, mentünk.
De nem akartam elmondani neki. Kinevetett volna. Ő is olyan volt mint én. Nem törődött semmivel, csak a harcművészettel, csak a fegyverekkel. Nem illettünk össze.
Hinára gondoltam. Ő nő, ő meg tud érteni.
Egyszer ebédszünetkor elmondtam neki.
Másnap megint, és azután folyton csak róla beszéltem. Vigyorogva hallgatott, és ruhatanácsokat adott, amiket sóhajtva engedtem el a fülem mellett.
A szívem majd megszakadt, mikor megtudtam, hogy együtt járnak. A születésnapomon történt. Sosem ünneplem. Felkelek, fürdök, eszek, elmegyek dolgozni, végzek, hazamegyek, eszek, tévézek, edzek vagy alszok.
Aznap bementem dolgozni. Az egyik előadás után Hinával a kantinban találkoztam. Ott sétált Mellette, a karját fogta.
-Boldog Születésnapot, Lara. – szólt már távolról, majd Hozzá fordult. – Chang-hee mondtam, hogy emlékeztess.
Rámosolygott, olyan mosollyal, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. Mereven bámultam az előttem álló levest, és letettem a kanalat. Hát, legalább a nevét megtudtam. Chang-hee.
Mire felnéztem, már nyugalmat erőltettem az arcomra. Sose mosolyogtam, így nem volt feltűnő, hogy nem örülök velük.
Hina úgy tett, mintha természetes lett volna amit tett, mintha kitörölte volna az emlékeit arról, hogy én ömlengtem neki Chang-ról.
Nem próbáltam visszaszerezni, és nem vitatkoztam. Nem hánytam semmit a szemére, nekem ő volt az, aki tényleg megérdemli őt. Gyönyörű volt, szépen kifestve, mindig csinosan öltözve.
-Ne haragudj, még el akarok szívni egy cigit, mielőtt kezdünk. – álltam fel az asztaltól, és otthagytam őket. Retinámba égett a kép, hogy Hina ujjait az övébe fonja, válla a vállának simul.
Kijött utánnam a dohányzóba. Nem nézett rám, a közelembe se jött. Háttal nekem meggyújtotta a cigijét, majd megfordult.
Közelebb lépett, és egyszerűen szájon puszilt. Nem csók volt, egy szégyellős puszi. Ajak ért az ajakhoz. Elpirult, és az én arcom is égett. A szívem mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból, tágra nyílt szemmel néztem rá.
Ferde mosoly.
Mély hang.
-Boldog születésnapot.
Majd hátat fordított, és kiment a dohányzóból.
Ahogy mentem vissza az épületbe láttam, hogy a park közelében áll, és a fákat bámulja.
Anyám halála óta az volt az első, hogy sírtam.
II.
Másnap megtudtuk, hogy az egyik csoport maradéktalanul meghalt. 12 embert öltek meg egy éjszaka előtt. A támadás kudarcát még elküldeni se tudták, ahogy észrevették őket már halottak is voltak.
Felderítők voltak, gyenge fegyverekkel.
Egy hetünk volt felkészülni a harcra. A mi csoportunk lesz a következő, aki harcba indul.
Mintha minden elcsendesedett volna körülöttünk. Az emberek összesúgtak mögöttünk, csendben néztek minket.
Még a fiuk is elkedvetlenedtek. Veszekedtek, és nyoma sem volt a hangos nevetésnek, vidám flörtölésnek az irodista lányokkal. Mogorva arcok, amik mögül kilátszott a félelem. Mindannyian féltünk. Az esélyünk a győzelemre bőven 50 % alatt volt. Az ember sosem megy boldogan a kivégzésére.
Hinával már nem beszélgettünk. Nem szerettem látni a győzelmet az arcán. A hercegnő elvette ami járt neki, és erről többet nem akartam gondolni. Néha rajtakaptam, hogy néz, de elnézett, ahogy én is ha ő kapott rajta.
Már csak ezek maradtak, a lopott pillantások, és a dohányzós pár perc.
Aztán egyszer, mikor Shin szokás szerint elment a titokzatos portyájára Masato-val és Sangki-val, egyedül sétáltam haza. Valaki megragadta a vállam.
Ő volt az. Remegtem attól, hogy mit fog mondani. A szívem majd kiszakadt.
-Nem tudod, hogy mi az a küzdés, ugye? – mondta. Döbbenten néztem rá.
-Sosem harcoltál semmiért sem, ugye? – egyre ingerültebben beszélt. Fogta az alkarom, és csak mondta. – Hát én nem ilyen vagyok! Ha későn is, de meglátom ami a fontos, és ha bele is halok, akkor is harcolni fogok érte.
Néztük egymást.
-És én téged akarlak. – motyogta halkan miliméterekre a számtól.
Megcsókolt.
Pont olyan volt, mint amilyennek hittem. Puha, selymes száj, a szájának íze otthonos volt, mitha ezer éve ismertem volna. Hiába volt alacsonyabb,a teste ijesztően passzolt az enyémhez.
Aztán csak álltunk a hotel szoba közepén egymással szemben. Nem tudtam, hogyan tovább, és ő sem. Bár én 25 voltam, ő alig múlt 21.
Néztem őt, a ferde, mandulavágású szemeket, a sűrű hajat.
Akkor kirobbant minden belőlem. Minden szerelem amit éreztem elöntött, és szinte ledobtam az ágyra. Ijedten pislogott rám, de akkor már csókoltam.
Úgy csókoltuk, szaggattuk egymás száját, hogy pár másodperc után fájni kezdett. A kockás inget, ami rajta volt egyszerűen letéptem róla. Nevetni kezdett, de én elnémítottam.
Alig voltam magamnál, úgy szerettem. Körmeimet a hátába vájtam, ledobtam a pólóm, a nadrágom, a bugyimat már ő tépte le, és falt a szájával. Hátradöntöttem, és ráültem.
Éreztem, hogy alacsony termetével ellentétben szerszáma végigtelít, olyan élvezetet okozva, amilyet még sosem éreztem. Néhán kapkodtam levegő után már magától attól ahogy bennem volt. A szemeimet nézve lassan felemelte a csípőjét, és az egyémet szorosan tarva mozogni kezdett. Szinte az ágyhoz szegeztem. Ujjai a csípőmbe vájtak, de a fájdalom is csak a gyönyört fokozta. A hajába markoltam, és fejét az enyémhez rántottam. Csók közben élveztünk el, ami szokatlan, hogy egyszerre. Az enyém volt, és én az övé. És ezt nem csak ebből tudtam. Abból ahogy rámnézett, ahogy megérintett.
Utánna órákon át csak feküdtünk, és simogattuk egymást.
Két hét múlva találkoztunk legközelebb.
Végre kikerültem az ambulanciáról.
Ott állt a lépcsőn a többiek között. A többi csoport néma elismeréssel, és szomorúsággal bámult.
Vesztettünk.
Az utánnunk érkező 3 csapat végül kimentett engem, és Shint. De ő megvakult. Én még jobban jártak. 3 golyó volt a bal lábamban, és egy a szívem mellett.
Pont kikerülte.
Mintha megóvta volna valami.
Ha a többiekre gondolok még ma is könnyezni kezdek. Masato, ahogy Tokio Host klubjairól mesél, a vörös hajú táncoslányról aki 3 másik lányt adott neki ajándékba születésnapjára. Sangki, aki mindig elegáns volt, garbo, sár, szövetkabát, és a világon a legjobb taekwando harcos. Choi, aki mindig minimum 3 kést hordott magánál akkor is, ha babazsúrra ment. Fekete bőrdzseki, ujjatlan, tetoválás a nyakon. Leül mellém egy bárba, és vodkát tol elém, az élet dolgairól beszél. Okos volt, nagyon okos.
Új csoporthoz kerültem. A főnök nem olyan mint Hwang, nem szívat, nem tesz próbára.
Nem tisztel.
Hwang volt az, aki felfogta a fejemnek célzott golyót. Az ő vére terítette be a testem.
Éjszakánként ha felriadok a mészárlás képeire van egy ember,aki átölel. Egy borzas haj, amibe beletúrok, amit ezerszer le akar vágatni, de nem hagyom, mert imádom. A kopott farmer tulajdonosa, a szórakozott computerzseni, aki minden egyes gyengéd vagy szenvedélyes érintésével a lelkemet gyógyítja.
VÉGE
Más világ voltunk. Én harcos, ő computerzseni. Ábrándos szemei mintha nem látták volna a világot, arcán mosoly. Én komoly voltam, realista. Sosem mosolyogtam, már rég leszoktam róla. Ő alacsony volt, alig 165 cm, kócos rövid fekete haj, kényelmes pólók és ingek, pár számmal nagyobb, agyonhordott farmernadrág. Én nála magasabb, talán idősebb is, sosem öltöztem ki, csak sötét farmer, és póló, ritkán terepmintás nadrág.
6 éve kerültem koreába. Az országom az övével együttműködött, egy nagy szervezet a legjobb harcosokat összegyűjtötte, és küzdött a terroristák ellen. Egyike voltam annak a 4 embernek, aki tőlünk Koreába költözött, és ott élt.
A csoportomban egyedüli nőként nem volt könnyű dolgom. Főnököm, Hwang keményen megdolgoztatott, és én mindent megtettem, hogy bízonyítsak. A többiek, Masato, Choi, Sangki és Shin mind le akartak fektetni, de rövid úton helyre tettem őket. Utánna csak a viccelődések voltak. Nem volt a közelemben senki, aki megfogott volna. Egyszer Masatoval mentünk a központba, és akkor találkoztam az első és egyetlen „barátnőmmel”. Hina egy japán zseni volt, aki törékeny, gyönyörű és olyan okos, hogy kenterbe verte a többi programozó zsenit, akik odafenn ültek.
Valamiért szimpatikusnak talált. Engem, aki nem voltam szép, főleg nem a koreaiak személyében, nem voltam okos. Egyszerű voltam, belül pedig üres, érzelemmentes.
Hina olyan volt, mint egy ragyogó sugár. Feltöttött a fényével, és csodáltam őt. Mint régen az iskolában, most is természetesnek vettem, hogy alárendelt vagyok a barátságunkban. Ő vezetett, irányított, mert ő volt a szememben a tökéletes.
Aztán megláttam Őt. A kölyköt. Hinával voltam fenn az irodában. Akkor már két hete nem volt akció, csak gyakoroltunk, és fejtágításra jártunk. Ha volt időm vittem Hinának sütit, vagy narancslevet, és hallgattam ahogy mesél a férfiakról, a boltról ahol járt, és a ruhákról.
Ott állt az ablaknál. Lógott rajta a nadrág, királykék póló, és rövid, tüsi haja megnőlve meredt az ég felé. Kócos volt, igazi művészlélek. Pólója hátul beletűrve a nadrágba, máshol kilógva, bal cipőfűzője lógott. Aztán megfordult. A világ legszebb ferde szemei, komoly arc. Belenézett a szemembe, én pedig rajtakapottan fordultam el.
Tetszett nekem. Ennyi.
De minden egyes alkalommal nőtt bennem az érzés. Munka után mindig elmentem a dohányzóba elszívni egy cigit. A munka hatása volt, otthon sosem cigiztem.
Egy héttel azután, hogy észrevettem, odajött hozzám.
-Tudsz adni, öngyújtót? – kérdezte. Beleremegtem a hangjába. Amilyen alacsony volt, olyan mély volt a hangja.
Bólintottam, és előkapartam a zsebemből a sok kacat közül. Nem költök női táskára, kevés illik a bakancshoz, és a terepszínű nadrághoz.
Nem néztünk egymásra. De mikor beültem Shin mellé a kocsiba, akkor ott sétált az úton, és engem nézett. Éreztem. Távolabb volt, de égetett a tekintete. Nem bírtam elfordulni.
És ez így ment minden nap.
Szükségem volt rá, hogy elmondjam valakinek. Shin-re gondoltam. A rasztahajú fiú az első lefutott dugunk? Kör óta volt a barátom. Egy házban laktunk, szóval együtt jöttünk, mentünk.
De nem akartam elmondani neki. Kinevetett volna. Ő is olyan volt mint én. Nem törődött semmivel, csak a harcművészettel, csak a fegyverekkel. Nem illettünk össze.
Hinára gondoltam. Ő nő, ő meg tud érteni.
Egyszer ebédszünetkor elmondtam neki.
Másnap megint, és azután folyton csak róla beszéltem. Vigyorogva hallgatott, és ruhatanácsokat adott, amiket sóhajtva engedtem el a fülem mellett.
A szívem majd megszakadt, mikor megtudtam, hogy együtt járnak. A születésnapomon történt. Sosem ünneplem. Felkelek, fürdök, eszek, elmegyek dolgozni, végzek, hazamegyek, eszek, tévézek, edzek vagy alszok.
Aznap bementem dolgozni. Az egyik előadás után Hinával a kantinban találkoztam. Ott sétált Mellette, a karját fogta.
-Boldog Születésnapot, Lara. – szólt már távolról, majd Hozzá fordult. – Chang-hee mondtam, hogy emlékeztess.
Rámosolygott, olyan mosollyal, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. Mereven bámultam az előttem álló levest, és letettem a kanalat. Hát, legalább a nevét megtudtam. Chang-hee.
Mire felnéztem, már nyugalmat erőltettem az arcomra. Sose mosolyogtam, így nem volt feltűnő, hogy nem örülök velük.
Hina úgy tett, mintha természetes lett volna amit tett, mintha kitörölte volna az emlékeit arról, hogy én ömlengtem neki Chang-ról.
Nem próbáltam visszaszerezni, és nem vitatkoztam. Nem hánytam semmit a szemére, nekem ő volt az, aki tényleg megérdemli őt. Gyönyörű volt, szépen kifestve, mindig csinosan öltözve.
-Ne haragudj, még el akarok szívni egy cigit, mielőtt kezdünk. – álltam fel az asztaltól, és otthagytam őket. Retinámba égett a kép, hogy Hina ujjait az övébe fonja, válla a vállának simul.
Kijött utánnam a dohányzóba. Nem nézett rám, a közelembe se jött. Háttal nekem meggyújtotta a cigijét, majd megfordult.
Közelebb lépett, és egyszerűen szájon puszilt. Nem csók volt, egy szégyellős puszi. Ajak ért az ajakhoz. Elpirult, és az én arcom is égett. A szívem mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból, tágra nyílt szemmel néztem rá.
Ferde mosoly.
Mély hang.
-Boldog születésnapot.
Majd hátat fordított, és kiment a dohányzóból.
Ahogy mentem vissza az épületbe láttam, hogy a park közelében áll, és a fákat bámulja.
Anyám halála óta az volt az első, hogy sírtam.
II.
Másnap megtudtuk, hogy az egyik csoport maradéktalanul meghalt. 12 embert öltek meg egy éjszaka előtt. A támadás kudarcát még elküldeni se tudták, ahogy észrevették őket már halottak is voltak.
Felderítők voltak, gyenge fegyverekkel.
Egy hetünk volt felkészülni a harcra. A mi csoportunk lesz a következő, aki harcba indul.
Mintha minden elcsendesedett volna körülöttünk. Az emberek összesúgtak mögöttünk, csendben néztek minket.
Még a fiuk is elkedvetlenedtek. Veszekedtek, és nyoma sem volt a hangos nevetésnek, vidám flörtölésnek az irodista lányokkal. Mogorva arcok, amik mögül kilátszott a félelem. Mindannyian féltünk. Az esélyünk a győzelemre bőven 50 % alatt volt. Az ember sosem megy boldogan a kivégzésére.
Hinával már nem beszélgettünk. Nem szerettem látni a győzelmet az arcán. A hercegnő elvette ami járt neki, és erről többet nem akartam gondolni. Néha rajtakaptam, hogy néz, de elnézett, ahogy én is ha ő kapott rajta.
Már csak ezek maradtak, a lopott pillantások, és a dohányzós pár perc.
Aztán egyszer, mikor Shin szokás szerint elment a titokzatos portyájára Masato-val és Sangki-val, egyedül sétáltam haza. Valaki megragadta a vállam.
Ő volt az. Remegtem attól, hogy mit fog mondani. A szívem majd kiszakadt.
-Nem tudod, hogy mi az a küzdés, ugye? – mondta. Döbbenten néztem rá.
-Sosem harcoltál semmiért sem, ugye? – egyre ingerültebben beszélt. Fogta az alkarom, és csak mondta. – Hát én nem ilyen vagyok! Ha későn is, de meglátom ami a fontos, és ha bele is halok, akkor is harcolni fogok érte.
Néztük egymást.
-És én téged akarlak. – motyogta halkan miliméterekre a számtól.
Megcsókolt.
Pont olyan volt, mint amilyennek hittem. Puha, selymes száj, a szájának íze otthonos volt, mitha ezer éve ismertem volna. Hiába volt alacsonyabb,a teste ijesztően passzolt az enyémhez.
Aztán csak álltunk a hotel szoba közepén egymással szemben. Nem tudtam, hogyan tovább, és ő sem. Bár én 25 voltam, ő alig múlt 21.
Néztem őt, a ferde, mandulavágású szemeket, a sűrű hajat.
Akkor kirobbant minden belőlem. Minden szerelem amit éreztem elöntött, és szinte ledobtam az ágyra. Ijedten pislogott rám, de akkor már csókoltam.
Úgy csókoltuk, szaggattuk egymás száját, hogy pár másodperc után fájni kezdett. A kockás inget, ami rajta volt egyszerűen letéptem róla. Nevetni kezdett, de én elnémítottam.
Alig voltam magamnál, úgy szerettem. Körmeimet a hátába vájtam, ledobtam a pólóm, a nadrágom, a bugyimat már ő tépte le, és falt a szájával. Hátradöntöttem, és ráültem.
Éreztem, hogy alacsony termetével ellentétben szerszáma végigtelít, olyan élvezetet okozva, amilyet még sosem éreztem. Néhán kapkodtam levegő után már magától attól ahogy bennem volt. A szemeimet nézve lassan felemelte a csípőjét, és az egyémet szorosan tarva mozogni kezdett. Szinte az ágyhoz szegeztem. Ujjai a csípőmbe vájtak, de a fájdalom is csak a gyönyört fokozta. A hajába markoltam, és fejét az enyémhez rántottam. Csók közben élveztünk el, ami szokatlan, hogy egyszerre. Az enyém volt, és én az övé. És ezt nem csak ebből tudtam. Abból ahogy rámnézett, ahogy megérintett.
Utánna órákon át csak feküdtünk, és simogattuk egymást.
Két hét múlva találkoztunk legközelebb.
Végre kikerültem az ambulanciáról.
Ott állt a lépcsőn a többiek között. A többi csoport néma elismeréssel, és szomorúsággal bámult.
Vesztettünk.
Az utánnunk érkező 3 csapat végül kimentett engem, és Shint. De ő megvakult. Én még jobban jártak. 3 golyó volt a bal lábamban, és egy a szívem mellett.
Pont kikerülte.
Mintha megóvta volna valami.
Ha a többiekre gondolok még ma is könnyezni kezdek. Masato, ahogy Tokio Host klubjairól mesél, a vörös hajú táncoslányról aki 3 másik lányt adott neki ajándékba születésnapjára. Sangki, aki mindig elegáns volt, garbo, sár, szövetkabát, és a világon a legjobb taekwando harcos. Choi, aki mindig minimum 3 kést hordott magánál akkor is, ha babazsúrra ment. Fekete bőrdzseki, ujjatlan, tetoválás a nyakon. Leül mellém egy bárba, és vodkát tol elém, az élet dolgairól beszél. Okos volt, nagyon okos.
Új csoporthoz kerültem. A főnök nem olyan mint Hwang, nem szívat, nem tesz próbára.
Nem tisztel.
Hwang volt az, aki felfogta a fejemnek célzott golyót. Az ő vére terítette be a testem.
Éjszakánként ha felriadok a mészárlás képeire van egy ember,aki átölel. Egy borzas haj, amibe beletúrok, amit ezerszer le akar vágatni, de nem hagyom, mert imádom. A kopott farmer tulajdonosa, a szórakozott computerzseni, aki minden egyes gyengéd vagy szenvedélyes érintésével a lelkemet gyógyítja.
VÉGE
A korcs. 1. fejezet
Címkék:
A korcs,
Dráma
0
megjegyzés
Lassan a tükörhöz léptem, és belenéztem. Hosszú, szőke haj, a homlokomnál egyenesen levágva, alul enyhe hullámok. Két koromfekete szem. Láttam hátam mögött a testvéremet a többiekkel. Az ikertestvérem a többi lánnyal együtt az asztalnál kártyázott. Teáscsésze előttük, hófehér fodros, csipkés gótlolik.
Most magamat figyeltem. Tudtam, hogy ők is néznek. Ők, a tükör túloldalán. Akiknek maszkos, fegyveres őrei kísérnek majd ki minket innen, ha ráuntak a látványra. Akiknek fehér köpenyes, maszkos orvosai adnak be majd nyugtatót, hogy ketrecünkben elalhassunk. Izmaim fájtak a tétlenségtől. Ki akartam tőrni. Bár már az is csoda volt, hogy életben hagytak. Ezt is csak az ikertestvérem miatt. Látszólag kötődött hozzám. Bár inkább csak sajnált. Ő gyönyörű volt. Tökéletesen ember. Én nem voltam ilyen szerencsés. Arcom pont olyan szép és angyali mint az övé, de nem tudtam beszélni. Nem alakultak megfelelően a hangszálaim. Ahogy a fogaim sem. Lassan rávicsorogtam a tükör túloldalán ülőkre. Hatalmas szemfogaim miatt számat furcsán tartottam. Egyetlen hang volt, amit emberien tudtam előadni, és az a sírás volt.
Öklömmel a tükörbe vágtam. Erős, törhetetlen anyaga enyhén megremegett, és fodrozódni kezdett. Szerettem volna újra és újra megütni, hátha betörik egyszer.
-Koemba. Kérlek. – szólalt meg selymes, lágy hangján a testvérem. Halványrózsaszín lakkcipőjét bámultam. – Inkább ülj le. Legutóbb is megvertek.
A fejembe lépett. Verés, inekció. Ha megint miattad kapunk, széttéplek. Hányszor kell még kérnelek, hogy várj? Már csak napok kérdése a kiszabadulás.
Távolabb léptem a tükörtől, és leültem közéjük. Nem csak én és a testvérem voltunk ennek a borzasztó kísérletnek az eredménye. Több száz, hozzánk hasonló élt. Újak jöttek és mentek. Meghaltak és születtek. Ebben a központban csak 6an voltunk. Két évvel ezelőtt 3unk halt meg. Mindig meghalunk. A kísérletek miatt. Sosem tudni, melyik inekció lesz az utolsó. Állatok vagyunk. Szó szerint.
Loraen és Sharudi feketét. Bár Sharudi kissé világosabb. Halványbarna raszta haján kis fekete kalapocska. Loran ébenfekete bőrén szinte világított a hófehér, vastag szőrmés bolero. Piennua volt a vezérünk. Mint én és Aemba, ő is szőke volt. Sápadt bőre, halványkék szemei miatt a lehető leggyönyörűbb, halvány szépség volt. Vékony alakján hófehér, fűzős ruha feszült, a térdig érő szoknya alatt levő alsószoknyák csoportja őrjítő őrvényként vette körbe vékonyka lábait. Arcán sose láttam mosolyt. Elegáns, pedáns mozdulattal keveri a teáját. Nem szól semmit, de tudom a tükrös trükkömért a csatos cipő tulaja ismét el fog náspángolni.
Nyílt a nehéz vasajtó, és két fegyveres jött be rajta. Puskájukkal intettek, hogy lépjünk előre. Pienna apró meghajlása a tükör felé, majd komoly arccal engedte, hogy ismét láncot tegyenek a bokájára. A többiek követték a példáját, csak engem hagytak ki.
-A,S,L,P! Vissza a cellátokba. K jön velünk. Új anyagot próbálunk ki. – remegni kezdtem, és ijedten néztem rá. Hetek óta nem volt már inekció.
Nyugodj le. Menj velük. Ne hozd ránk a bajt többet. – hallottam Piennua hangját a fejemben.
Ismét ugyanaz. Követem őket. Szemfájdítóan hófehér szoba, szíjak, és műtőasztal. Kikötöznek. Vicsorgom, morgok. Beadnak egy inekciót. Minden alkalommal más és más reakció. De egy dolog mindig ugyanaz. A fájdalom, ami utána jön. Ezért vagyunk már csak hatan, ezért van most Celevia olyan állapotban… Éreztem, hogy reped a bőröm. Ordítani kezdek, és elsötétül minden.
A ketrecben térek magamhoz. A többiek messziről elkerülnek, a gyógyszer szaga miatt. Átváltoztam, akárcsak ők. Sosem tudunk jobbat tenni. A ketrec előtt le kell vetni ruháinkat. Kamerák mindenütt. Inkább állati képben élünk itt, mint meztelenül kitéve a tolakodó pillantásoknak. Celevia felé néztem. Pompás tigris, sárga szemeivel merőn bámul. Két hete adtak be neki valamit, amitől nem tud visszaváltozni. Vizsgálgatták, beoltották, de az állapota nem változik. Ugyanugy nem tud visszaváltozni. Nem tudjuk mikor viszik majd el. Egy fogsor mar az oldalalmba. Pienna észrevette, hogy magamhoz tértem. Bűntet, mint mindig. Vállamnál fogva ránt fel és vág a rácshoz. Mancsa felém csap, behúzott nyakkal tűröm. Összekuporodok, és várom a roham végét. Pienna oroszlán. Vibráló izmú, villámgyors vadállat. Mi Aemba-val párducok vagyunk. Loraen és Sharudi fekete párducok. Szerettem volna elmenekülni, vagy legalábbis visszaütni. Tehetetlenül feküdtem, amíg egyszerre az ütések abba maradtak. Hevertem a padlón, hallgattam a többiek zajait, és fájtam. Nem csak a testem, a lelkem is. Sóvárogtam a testvérem után, de ő ült a többiek között büszkén, szépen és egészségesen. Távol maradt tőlem, mintha a betegségszag fertőző lehetne.
Napok teltek el változás nélkül, míg végül ismét a Terembe vittek minket. Távol ültem a többiektől. Még így, emberként is látszott, hogy beteg vagyok. Ültem a sarokban, rózsaszín plüssállatok és játékok között, és szótlanul bámultam a tükörképem. Ziláltnak tűntem, gyengének. Sápadtabb voltam mint máskor, az arcom csontosabb. Loraen odaül hozzám, és játszani kezd az egyik plüssel. Csodálkozva nézek rá. Rámmosolyog, a tekintete maróan hideg. Megérinti a hajam.
-Ha tudnál beszélni, most csendre intenélek. De nem is vagy fontos. Csak ne állj az utunkba. – suttogta alig hallhatóan.
Aprót bólintok, és magamhoz ölelem az egyik plüsselefántot. Szökni akarnak. A szívem őrült rohamban verni kezd, de attól félek, hogy nem visznek magukkal. Beteg vagyok, a beteg állatokat pedig hátra kell hagyni.
Nem vagyunk állatok. Nem teljesen. – Hallom Aemba gondolatát a fejemben. Rápillantok, az asztalnál ül. Egy kendőt varr, mellette Pienna teázik. Az ajtót bámulja. A hallásomra koncentrálok, és hallom a közelgő lépéseket. Más, mint a megszokott lépések. Az egyik testőr sántít, és enyhe alig érződő vérszaga van. Megsérült. Nyílik az ajtó, és három fegyveres áll az ajtóban.
-Rabok, vissza a cellákba! – hangzik a parancs.
Felcsatoljuk a láncokat a lábra. Komoran megyünk a folyosón. A lányok teste feszült, a naív gótik lolita álarca mögött megbúvó vadállatok remegve várják, hogy kibújhassanak. Az ismerős folyosókat lassan elhagyjuk, de senki sem követ minket. Felnézek az egyik kamerára. Egy kis szerkezet van a lencse elé szerelve. Nem csak az egyiken, mindegyiken.
Megtorpanunk. Az egyik férfi gyorsan leszereli a bilincseket a lábunkról.
-Így gyorsabb lesz. Amint kiérünk, rohanjatok az épület hátsó frontja felé, egy fekete terepjáró vár majd titeket. Akármit hallotok is, ne torpanjatok meg, csak rohanjatok. Nem csak hárman vagyunk, fedezünk titeket.
Lassan bólintunk.
Most magamat figyeltem. Tudtam, hogy ők is néznek. Ők, a tükör túloldalán. Akiknek maszkos, fegyveres őrei kísérnek majd ki minket innen, ha ráuntak a látványra. Akiknek fehér köpenyes, maszkos orvosai adnak be majd nyugtatót, hogy ketrecünkben elalhassunk. Izmaim fájtak a tétlenségtől. Ki akartam tőrni. Bár már az is csoda volt, hogy életben hagytak. Ezt is csak az ikertestvérem miatt. Látszólag kötődött hozzám. Bár inkább csak sajnált. Ő gyönyörű volt. Tökéletesen ember. Én nem voltam ilyen szerencsés. Arcom pont olyan szép és angyali mint az övé, de nem tudtam beszélni. Nem alakultak megfelelően a hangszálaim. Ahogy a fogaim sem. Lassan rávicsorogtam a tükör túloldalán ülőkre. Hatalmas szemfogaim miatt számat furcsán tartottam. Egyetlen hang volt, amit emberien tudtam előadni, és az a sírás volt.
Öklömmel a tükörbe vágtam. Erős, törhetetlen anyaga enyhén megremegett, és fodrozódni kezdett. Szerettem volna újra és újra megütni, hátha betörik egyszer.
-Koemba. Kérlek. – szólalt meg selymes, lágy hangján a testvérem. Halványrózsaszín lakkcipőjét bámultam. – Inkább ülj le. Legutóbb is megvertek.
A fejembe lépett. Verés, inekció. Ha megint miattad kapunk, széttéplek. Hányszor kell még kérnelek, hogy várj? Már csak napok kérdése a kiszabadulás.
Távolabb léptem a tükörtől, és leültem közéjük. Nem csak én és a testvérem voltunk ennek a borzasztó kísérletnek az eredménye. Több száz, hozzánk hasonló élt. Újak jöttek és mentek. Meghaltak és születtek. Ebben a központban csak 6an voltunk. Két évvel ezelőtt 3unk halt meg. Mindig meghalunk. A kísérletek miatt. Sosem tudni, melyik inekció lesz az utolsó. Állatok vagyunk. Szó szerint.
Loraen és Sharudi feketét. Bár Sharudi kissé világosabb. Halványbarna raszta haján kis fekete kalapocska. Loran ébenfekete bőrén szinte világított a hófehér, vastag szőrmés bolero. Piennua volt a vezérünk. Mint én és Aemba, ő is szőke volt. Sápadt bőre, halványkék szemei miatt a lehető leggyönyörűbb, halvány szépség volt. Vékony alakján hófehér, fűzős ruha feszült, a térdig érő szoknya alatt levő alsószoknyák csoportja őrjítő őrvényként vette körbe vékonyka lábait. Arcán sose láttam mosolyt. Elegáns, pedáns mozdulattal keveri a teáját. Nem szól semmit, de tudom a tükrös trükkömért a csatos cipő tulaja ismét el fog náspángolni.
Nyílt a nehéz vasajtó, és két fegyveres jött be rajta. Puskájukkal intettek, hogy lépjünk előre. Pienna apró meghajlása a tükör felé, majd komoly arccal engedte, hogy ismét láncot tegyenek a bokájára. A többiek követték a példáját, csak engem hagytak ki.
-A,S,L,P! Vissza a cellátokba. K jön velünk. Új anyagot próbálunk ki. – remegni kezdtem, és ijedten néztem rá. Hetek óta nem volt már inekció.
Nyugodj le. Menj velük. Ne hozd ránk a bajt többet. – hallottam Piennua hangját a fejemben.
Ismét ugyanaz. Követem őket. Szemfájdítóan hófehér szoba, szíjak, és műtőasztal. Kikötöznek. Vicsorgom, morgok. Beadnak egy inekciót. Minden alkalommal más és más reakció. De egy dolog mindig ugyanaz. A fájdalom, ami utána jön. Ezért vagyunk már csak hatan, ezért van most Celevia olyan állapotban… Éreztem, hogy reped a bőröm. Ordítani kezdek, és elsötétül minden.
A ketrecben térek magamhoz. A többiek messziről elkerülnek, a gyógyszer szaga miatt. Átváltoztam, akárcsak ők. Sosem tudunk jobbat tenni. A ketrec előtt le kell vetni ruháinkat. Kamerák mindenütt. Inkább állati képben élünk itt, mint meztelenül kitéve a tolakodó pillantásoknak. Celevia felé néztem. Pompás tigris, sárga szemeivel merőn bámul. Két hete adtak be neki valamit, amitől nem tud visszaváltozni. Vizsgálgatták, beoltották, de az állapota nem változik. Ugyanugy nem tud visszaváltozni. Nem tudjuk mikor viszik majd el. Egy fogsor mar az oldalalmba. Pienna észrevette, hogy magamhoz tértem. Bűntet, mint mindig. Vállamnál fogva ránt fel és vág a rácshoz. Mancsa felém csap, behúzott nyakkal tűröm. Összekuporodok, és várom a roham végét. Pienna oroszlán. Vibráló izmú, villámgyors vadállat. Mi Aemba-val párducok vagyunk. Loraen és Sharudi fekete párducok. Szerettem volna elmenekülni, vagy legalábbis visszaütni. Tehetetlenül feküdtem, amíg egyszerre az ütések abba maradtak. Hevertem a padlón, hallgattam a többiek zajait, és fájtam. Nem csak a testem, a lelkem is. Sóvárogtam a testvérem után, de ő ült a többiek között büszkén, szépen és egészségesen. Távol maradt tőlem, mintha a betegségszag fertőző lehetne.
Napok teltek el változás nélkül, míg végül ismét a Terembe vittek minket. Távol ültem a többiektől. Még így, emberként is látszott, hogy beteg vagyok. Ültem a sarokban, rózsaszín plüssállatok és játékok között, és szótlanul bámultam a tükörképem. Ziláltnak tűntem, gyengének. Sápadtabb voltam mint máskor, az arcom csontosabb. Loraen odaül hozzám, és játszani kezd az egyik plüssel. Csodálkozva nézek rá. Rámmosolyog, a tekintete maróan hideg. Megérinti a hajam.
-Ha tudnál beszélni, most csendre intenélek. De nem is vagy fontos. Csak ne állj az utunkba. – suttogta alig hallhatóan.
Aprót bólintok, és magamhoz ölelem az egyik plüsselefántot. Szökni akarnak. A szívem őrült rohamban verni kezd, de attól félek, hogy nem visznek magukkal. Beteg vagyok, a beteg állatokat pedig hátra kell hagyni.
Nem vagyunk állatok. Nem teljesen. – Hallom Aemba gondolatát a fejemben. Rápillantok, az asztalnál ül. Egy kendőt varr, mellette Pienna teázik. Az ajtót bámulja. A hallásomra koncentrálok, és hallom a közelgő lépéseket. Más, mint a megszokott lépések. Az egyik testőr sántít, és enyhe alig érződő vérszaga van. Megsérült. Nyílik az ajtó, és három fegyveres áll az ajtóban.
-Rabok, vissza a cellákba! – hangzik a parancs.
Felcsatoljuk a láncokat a lábra. Komoran megyünk a folyosón. A lányok teste feszült, a naív gótik lolita álarca mögött megbúvó vadállatok remegve várják, hogy kibújhassanak. Az ismerős folyosókat lassan elhagyjuk, de senki sem követ minket. Felnézek az egyik kamerára. Egy kis szerkezet van a lencse elé szerelve. Nem csak az egyiken, mindegyiken.
Megtorpanunk. Az egyik férfi gyorsan leszereli a bilincseket a lábunkról.
-Így gyorsabb lesz. Amint kiérünk, rohanjatok az épület hátsó frontja felé, egy fekete terepjáró vár majd titeket. Akármit hallotok is, ne torpanjatok meg, csak rohanjatok. Nem csak hárman vagyunk, fedezünk titeket.
Lassan bólintunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
