A.D.

4 éve költöztem Londonba. Egyedül indultam útnak, hisz senkim sem volt. Munkát kerestem. Külsőm láttán egy boltos azt tanácsolta, járjam Camden Town-t, mert ott kelendő leszek. Aznap rózsaszín-fekete csíkos térdzokni, rózsaszín szoknyácska, és fekete fűző volt rajtam. Hajam kiegyenesítve, oldalt kopaszra nyírva, felül és hátul derékig érő hosszan.
Önéletrajzzal jártam a boltokat, de mindenhol visszautasítottak. Kivéve egy boltot, amit először észre sem vettem.
Bementem egy indiai eladóhoz, aki bőrkabátokat, bakancsokat és füves-cuccokat árult. Azt mondta a szomszéd bolt tulaja pont felvesz kisegítőt. Boldog mosollyal robogtam be a szomszédba, de az visszaintett az indiaihoz, hogy a szomszéd keres segítőt, nem ő. Mikor már 10 perce sétálgattam a boltok között, de bemenni újra nem mertem, az indiai férfi, Mr. Patel megszánt, és megmutatta a bakancsosállvány mögötti falmélyedésben levő sötét fekete ajtót. Okkult bolt. Ennyi.
Beléptem. Egy kis folyosó, sötétszürke és piszkos, lépcső vezetett felfelé. A lépcső végén feketére mázolt ajtó, benn maga a varázsbirodalom. Sötét, nagyon sötét. Az ablaknál egy srác ült az asztalnál és számítógépezett. Mikor felpattant, egy pillanatra felszaladt a szemöldöke. Tökéletes arc, guszta száj, ferde szemek. Mindig is buktam az ázsiaiakra.
De erre a példányra nem. Ő volt Jae.
2 hónap múlva kopogtattak az ajtómon. Sikerült a bolthoz közel egy kis koszlott, magas belterű lakást bérelnem. Drága volt, de bőven volt pénzem. Anyáék annyit fizettek havonta, hogy egy 5 szobásat is fenntarthattam volna. Ez volt az ára, hogy szabadok lehettek. Az aberrált, beteg lányuk nélkül.
Az ajtóhoz mentem, Jae állt a túloldalán. Kedvenc főnököm arcán bárgyú, békés mosoly, miközben azt rebegi, hogy kidobta a főbérlő. Maradhat, amíg nem talál valami jót?
Vállat vontam. Nem sok törvényem volt. Ne másszon rám, mint pasi nem érdekel, és ha zenélek ne basztasson. Betartotta. Cserébe lett egy aranyos, ragaszkodó lakótársam. A koreaiak sajátossága, hogy rettenetesen szeretetéhesek. Legyen az barát, vagy család ha egyszer közel kerülsz hozzájuk vésővel sem vakarod le magadról.
Az én drága Jae-m örökbefogadott, mint a húgát. 2 éve hogy együtt lakunk, de még egyszer sem volt akkora veszekedésünk, hogy akárcsak célozgatva is, megemlítettem volna a költözést.

Szerettem a szobám. Minden fekete és vörös volt. Vörös illatgyertyák a kandallópárkányon, fekete szaténágynemű, fekete-vörös csipkés szatén díszpárnák, nagy, bolyhos, pihe-puha vörös szőnyeg. A szabadnapunkon, vasárnaponként mindig 8 fele keltem fel. Kibújtam az ágyból, felvettem a kutyuspapucsom, és elmentem vécére. Majd következett a konyha, a kávékészítés. Ilyenkor jött ki utánam a szomszéd szoba lakója, egy Hamtarou pizsamás, legutóbb pillangós pólóban díszelgő Kim. A szabadnapunkon ugyanis mint egy skizofrén, átalakult Jaejoong-ból Kimre, az aranyos bolondos meseőrölt koreai tünci-sráccá.
Karikás szemmel fogadta el a kávéját, megragadott két zacsi popcornt vagy chip-szet és bementünk a szobájába. Halványkék falak, elegáns berendezés, dizájn-barna ágynemű.
Az ággyal szemben a szoba legfontosabb berendezése, a mozivászonnal vetekedő bődületnagy képernyős sík tévé. Alatta nagy halom dvd..
Kotorászik, vagy éppen én, és filmet nézünk. Az én kicsi pónimtól elkezdve egészen a Kör-ig minden megvan neki. Előnyben persze a mese-dvdk. Ha szar napja volt előzőleg, csak anime-t néz. Legutóbb a Hello Kitty volt soron. Már fájt az agyam, annyira beteg volt, de ő rácsodálkozott minden rózsaszín árnyalatra és minden szívecskére, pillangóra, bárányfelhőre. Olyan mint egy 180 cm magas ötéves.

Ahogy Syrius kocsijában ültünk, ránéztem a mellettem ülő Jae-ra. Egy kicsit fájt a szívem. Egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról. Nem féltékeny voltam, legalábbis nem szerelmes féltékenységgel. Féltem, hogy elvesztem azt, aki visszatartott a legrosszabb viselkedéstől. Már rég rájöttem, hogy ha Jae a ragyogó lényével nem tartana ki mellettem, már rég más irányba fordultam volna. A visszatartó erő volt, ami a földhöz kötött.
Visszanézett rám. Most nyoma sem volt a narutónak szurkoló ágyon ugráló 23 éves srácnak, sem a fekete ruhás gót vadállatnak. Egy komoly tekintet nézett vissza rám, enyhe csodálkozás, még benne volt a szemeiben az érzelem, amit a lány kiváltott belőle. Szomorú mosollyal megveregettem a vállát és inkább Syriusszal foglalkoztam.

Mikor végre sikerült feltápászkodnom a földről Syriusnak elmagyaráztam a helyzetet. A lány, Shirei még mindig bizonytalan volt.
-Nem így néztél ki gyerekként.
Vállat vontam.
-Mikor találkoztunk utoljára? 3-4 évesen? Bocs, hogy a pöttyös vödröcskémet otthon hagytam. - morogtam. Nem elég, hogy gyönyörű volt, rám támadt, de Jae úgy bámulta, mintha mézes bödön lenne.
-Rakd már le. - ütöttem vállon a maflát, mert még mindig markolta a kardot.
-A vezetőnk látni akar. - fordult felém Syrius.
-Engem? - döbbentem meg.
-Elvégre a beépített emberünk vagy. Zárjátok be a boltot. Ebédidő. Sietnünk kell. - indult az ajtó felé.
Felnéztem az órára.
-Ebédidő? Reggel fél 11kor? - vállat vont.
Nem sok választásunk volt. A kocsija a szomszéd utcában várt minket. Pár arc intett nekünk, de gond nélkül tovább mentünk. A kocsiban ülve előrehajoltam.
Bár behajoltam a képbe, így Jae kevésbé meregethette a szemét a lányra, muszáj volt beszélnem a hófehér hajú férfival.
-Mi a fenéért keres? - böktem meg a vállát.
-Kezd sűrűsödni a helyzet. Csak ennyit tudok. Több támadás volt az elmúlt héten, mint amennyi az utóbbi 10 évben. - aggódva ráncolta a homlokát. Tudtam, mire gondol. Bár távol maradtam a Tisztáktól – nagyjából – azért tudtam mit művelnek. Angyal és démon harc. Belekeveredtek az emberek is, a mi magunk kis szintjén. Ha engem kérdeztek, mind az angyalok, mind a démonok unatkoznak. Szórakoztatóbb nézni, ahogy elhullanak az emberek, mint saját maguk mérkőzzenek meg az ellenséges féllel.
-Támadások. Démoni? - néztem ki a szélvédőn. Sötét, szűk utcácskákon kanyargott. Utáltam a londoni közlekedést. A régi, lovakra tervezett kisutcákon kétoldalt parkoló autók miatt másfél autó méretű volt a járható út. Mondom másfél autó. Ami azt jelentette, ha haladni akartál, akkor padlógáz, és határozott szem... majd a többiek félreállnak. Syriusz is ezen a taktikán volt, szegény lány úgy kapaszkodott a székbe, hogy a körmei majd letörtek.
-Mi a fenéért törtél ránk ma? - bámultam rá közvetlen közelről.
-Láttalak apánál múlt héten. Egy sötét, démoni lány. - hátrafordult, szinte bocsánatkérő pillantással. Látszott rajta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Ahogy Syriust ismerem, valószínűleg már gyerekkora óta a démonok ellen tanítja. Zöld szemeiben bátorság, és határozottság.
-És rögtön el akartál pusztítani? - hümmögtem.
-Szerintem érthető. Azt hittem, meg akarod támadni. - Szó nélkül néztem.
-Mindig kérdezés nélkül cselekszik? - fordultam az apja felé.
-Csak ha rólam van szó. - csóválta a fejét Syrius.


Körülbelül fél óra autókázás után egy magas, a környezettől elütő háznál álltunk meg. Borsódzott a hátam a mágiától, ami védte.
Syrius nyomában megindultunk, és beléptünk. Kellemes félhomály, a mennyezetről kagylókat formázó lámpák lógtak. Vezetőnk belépett az egyik ajtón, ahol egy hatalmas nappali volt. Az ablak vastag függönnyel takarva, a falon vagy 2000-3000 könyvet tartó polc, közötte kandalló. Bőrkanapé, két bőrfotel, üvegasztal.
Mindannyian leültek, de nekem Syrius megfogta a kezem.
-Azon az ajtón bemész, és ott a bálterem.
-Bálterem. - Pislogtam rá döbbenten.
Bólintott.
-Bárnak van beépítve. Ez az egyik főhadiszállásunk. Ebben a körzetben legalábbis. A főnök most benn van.
Benyitottam, és egy óriási terem előtt álltam. Kis díszes asztalok, fémvázú párnás székek, és a pultnál egy magas férfi. Karcsú ázsiai ült a csapossal beszélve. Hófehér ing volt rajta, kissé csillogós hófehér farmer. Legszívesebben végigsimítottam volna a kezemmel, hogy megtudjam milyen az anyaga.
Közelebb léptem, Syrius felé intett. A férfi felnézett. Hosszabb fekete haját egy gyors mozdulattal a füle mögé tűrte, de az lassan előre csusszant. Ahogy közelebb léptem éreztem, hogy végigfut a testemen a tekintete. Arcán féloldalas mosoly, kissé hegyes fülei voltak akár egy koboldnak.
-Iszik valamit? - kérdezte, ahogy mellé értem.
-Meghív? - mosolyogtam, és felmásztam a bárszékre. Utáltam ezeket a székeket, de volt egy előnyük. Nem tudtál nem úgy ülni, hogy ne legyen kinn mindened. Csábításhoz kötelező. Ahogy felmásztam a szoknyám felcsusszant, a csipkés harisnyatartóm kivillant. Kihúztam magam, és ránéztem. Úgy láttam jót mulat a kísérletemen, intett a csaposnak.
-Egy pohár sört. - mondtam annak kérdő tekintetére.
-Nos... gondolom tudni akarja, hogy miért van itt. - mosolygott rám olyan édesen, hogy ott helyben el tudtam volna olvadni.
-Ha magának nem sürgős beszélgethetünk róla később is. - mosolyogtam rá kacéran, miközben szerettem volna lenyelni a saját nyelvem. Életemben nem voltam még ennyire merész és nem értettem, hogy miért most kezdtem el.
Nevetett, felemelte a poharát és intett.
-Kövessen kérem. - ennyit mondott csak, kellemes mély, dörmögő hangján.
Leszálltam a székről – persze nem segített – de ő megtorpant előttem.
-Remélem készen állsz. - fordult hátra. Szemei komolyak voltak.
-Mire? - egy picit azért sikerült megijesztenie.
-Hogy láss egy angyalt. - mosolygott halkan, és újra elindult.
Ahogy mentünk a terem túloldala felé egy páros előtt mentünk el. A lánnyal jópárszor találkoztam már camden-ben. Vörös gótloli ruha volt rajta, haja rafináltan össze-vissza csatozva, nagy barna szemei ártatlanul pislogtak rám. Barátja egyenes, fekete haját a tarkóján apró copfba fogta, ettől úgy nézett ki mint egy szamuráj. Zöld szemei szinte rikítottak a fejéből.
A természetellenesen rikító árnyalatán gondolkodtam, mikor a főnök - mint később megtudtam Keun – az ajtó előtt állva várt engem. Kitárta az ajtót, és egy kis szobába értünk. Teljesen üres volt, csak egy fehér ruhás alak állt az ablakon kibámulva, nekünk háttal.
Hosszú hófehér haja lágyan hullámzott körülötte, mintha szél lett volna a szobában. Ahogy megfordult a világ legszebb arcát pillantottam meg.
-Christine. Hát újra találkozunk. - szólt szívremegtető, csodálatos hangján.

Egy pillanatig levegő után kapkodtam. Rettenetes erejű mágiát éreztem, de nem ettől fulladt el a lélegzetem. Az arc volt az, ami ilyen hatással volt rám. Remegett a lábam, ha ránéztem a se nem női, se nem férfi arca. Egy dolgot tudtam. Csodás volt. Káprázatosan szép, és ahogy beszélt, mintha egy kis tollpehellyel simítottak volna végig a gerincemen.
-Nem... emlékszem rád. - motyogtam halkan pár perc hatásszünet után. Keun félreállt, és láttam rajta, hogy kitűnően szórakozik. Gondolom rá sem volt más hatással, de jól kiröhögött.
-Nem is emlékezhetsz. Én figyeltelek. Nem szabadna itt lenned. Közöttünk. Eleve elrendelt gonosz vagy. - szavai mintha földbe döngöltek volna. A fejem kiürült, és csak vártam villám sújtottan, hogy mit fog mondani. Keun teste megfeszült. Meglepetéééés!
-Én...
-Valami elromlott... félrecsúszott útközben. - mondta határozottan, miközben szemei fogva tartották az enyémet. - Shirei ellentéte vagy, a gonosz angyal, aki ezer és ezer kárt okoz nekünk. A lelked mégsem gonosz. És senki sem tudja miért. De ha már így történt, nem fogom engedni, hogy akár egy kis halvány jele is a gonoszságnak eltántorítson. A segítségünkre leszel. De fehérré kell válnod.
Döbbenten néztem egy darabig, mire leesett, hogy miről van szó.
-Úgy érted, járjak fehérben? Fessem át a szobám és ragyogjak, mint Shirei? - motyogtam leesett állal.
Az angyal bólintott.
Már tiltakozni akartam, egy kis fejcsóválásig jutottam, mire hirtelen elvakított a fény. Minden abban a vakító fehérségben tündökölt, mint ami a frissen leesett szűz hó. Teljesen, szembántóan fehér volt a fal, a padló, a mennyezet, maga az angyal és még Keun ruhái is. Csak a bőre és a haja ütött el a döbbenetes szívfacsaró színtől.
Sikítva hátráltam az ajtó felé, behunyt szemekkel. Remegve estem össze, egy kar átfont és felemelt. Szinte öntudatlanul zokogtam, miközben szemeim előtt újra és újra fehér képek jelentek meg. Amikor kislány voltam a fehértől féltem. Az volt minden rossz forrása. Ha világos volt, jöttek az ütések, az alkoholszag, és a sikítás. A bántás, és az erőszak. A családom nem volt egyszerű, anyám és apám is alkoholista volt. Nem egyszer ébredtem arra, hogy fehér fény önti el a szobát, egy mély hang dörren, és én leesek az ágyról az ütéstől, amit kaptam. Ha verekedtek, bebújtam az ágy alá. Képek váltakoztak, verések, fájdalom, ami mindenhol fehér volt.
Éreztem, hogy valaki lágyan letesz a földre, zajok, beszéd amit nem értettem, nem voltam képes felfogni. Egy hideg tenyér érintette meg a homlokomat, és éreztem, hogy a képek eltűnnek, mintha elfújták volna. Nem volt üvöltözés, csak egyetlen zaj, a saját kétségbeesett sírásom.

Amint kicsit lenyugodtam, Keun karjaiban tértem magamhoz. Felnéztem, a fiú térdelt előttem, szemében aggodalom, mellette a lány állt, a nyakában lógó keresztet szorongatva.
-Ez... annyira... undorító. - motyogtam stílusosan, és igyekeztem elhúzódni.
Keun szólni akart, de én rémülten ordítozni kezdem Jae nevét.
Nem telt bele sok idő, és szinte robbant az ajtó, nyomában Shireivel és Syriusszal odafutott hozzám.
-Vigyél haza. - zokogtam a karjait markolva. Shirei Keunra nézett.
-Mi történt?
-Roseiel megpróbálta meggyőzni.
Syrius még megpróbált megérinteni, de minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól.
-Elmentek a fenébe! Mindannyian! Segítsen nektek, akinek hat anyja van! - üvöltöttem dühösen, miközben Jae húzott kifele a teremből. Shirei egész végig mellettünk volt, és engem csak egy dolog tartott vissza attól, hogy ne üssem meg. Vagyis kettő. Egy, hogy Jae intett neki, hogy jöjjön. A másik, hogy az arcán őszinte sajnálatot láttam.

Amikor reggel felébredtem, azt vettem észre, hogy valaki szorosan ölel. Halk szuszogása hallatán hátrafordultan, és Shireit pillantottam meg. Gondoltam, hogy nem Jae az, mert ő olyan csendesen aludt, hogy még ennyi hangot sem adott ki. Kivéve, ha hanyatt feküdt, mert akkor halk kattogó hang jött ki a fejéből. Egy könyökütéssel ezt is lehetett orvosolni. De az engem szutyongató lánnyal nem tudtam mit kezdeni. Megráztam. Mire magához tért, addigra már a mérgemet is összekanalaztam.
-Mi a fenét keresel az ágyamban? - mérgelődtem. A dühítő az volt, hogy még álmosan is szebb volt, mint én valaha is leszek. Pafff.
Szája elé tett kézzel hatalmasat ásított, majd akár egy macska nyújtózkodni kezdett.
-Nem mertelek egyedül hagyni. - motyogta végül.
-Miért nem mentél Jae ágyába? - erre fülig vörösödött. Hebegett, habogott, én meg csak legyintettem. Hallottam a motoszkálást a konyhából.
-Kiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiim!!!! - ordítottam akkorát, hogy Shirei megugrott mellettem.
Jae boldog vigyorral az arcán rontott be, kezében két bőgrével.
-Egy kávé és egy tea. - nyomta a kezünkbe. Nekem hangulattól függött, hogy tea vagy kávé volt az aznapi kedvenc. De nem hiába volt már 2 éve a háziasszony itt, pontosan tudta, hogy mikor mire vágyom. Mondjuk az, hogy szétordítottam a torkom, nem jó hangulatra utalt. De ez az előző nap után történt dolgok után érthető is.
Leült az ágy szélére és édes kipirult arccal próbált máshova is koncentrálni, nem csak az osaka pólómat viselő Shirei-re.
-Hívott Syrius. - mondta halkan.
-Mit akart? - kaptam fel a fejem.
-Megadta a címed a főnöknek, Keun-nak, délután átjön és eligazít.
-Mi a fenének? Ki a picsa mondta, hogy beleegyezek mindenbe? - ordítottam torkom szakadtából. Nem kívántam újra egy nagy adag emléket a nyakamba. Utáltam gyengének tűnni. Jae jól ismert, de még ő sem sokszor látta a zokogó lányos énem. Jól le is döbbent tegnap. Én mindig tökös vagyok, kivéve persze, ha egy vakító fehér angyal ki akarja tiporni az agyam. Utálom a fehéret.
-Szerintem a tegnapi bemutató elég volt, hogy rágyere, jobb ha nem vitatkozol Roseiel-lel. - szólalt meg halkan Shirei.
Dühösen néztem rá.
-Nem vagyok hajlandó hagyni ,hogy befehérítsetek. - morogtam.
Jae vállat vont.
-Hát akkor ne öltözz fehérbe. Ha az a másik lány járhat sötétbe, akkor te is.
-Yumi. - szólt közbe a szőkeség. Jae olvatag pillantást vetett rá, mire én bokákolást imitáltam, és kiszálltam az ágyamból.
-Ha Keun ide akar jönni, akkor jöjjön, de meggyőzni nem fog tudni. - jelentettem ki.
Elhamarkodottan.

-Rendben. - bólogattam, miközben Keunt néztem.
Letiport.
Abban a pillanatban győzött, ahogy belépett az ajtómon.
Nem tudtam hogy mi hangosabb, a szívem dübörgése, vagy a tüdőm sípolása, ahogy próbáltam levegőt venni.
A látvány volt, ami letarolt.
Hosszú, egyenes haja kétoldalra fésülve, orrán fekete keretes elegáns szemüveg, ami mindenki másnak bénán áll, neki szívdöglesztően. Kilazított nyakkendő, hófehér ing, és szorosan - egyébként igen formás – fenekére simuló fekete nadrág. Most vettem csak észre, hogy fülei mókásan kicsit hegyesek voltak, mintha valami tündér lenne. Végigheveredett a fotelben, és onnan nézett rám. Jae karba tett kézzel vigyorogva bámult engem.
-Na ugye. - ennyit szólt, de ez elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek.
-Mi na ugye? - ráncoltam a homlokom, és nagy nehezen sikerült elszakítani a tekintetem Keun-étól. Aki nem mellesleg mintha élvezte volna, nem szokványos nézéssel nézett, hanem a Tudom hogy tetszem neked te liba nézésével.
-Én megmondtam előre, hogy nem kell fehérbe öltözni. - vigyorgott teljes gőzzel.
-Miért? Nem kell? - vidámodtam én is meg, mire a két fiú döbbenten pislogott rám. Shirei kuncogva nézett rám.
-Erről beszél Keun már vagy fél órája. - Hupsz. Ciki. A férfira néztem, az meg rögtön tudta, hogy miért nem fogtam fel semmit abból, amit mondott.
-Elgondolkodtam. - dőltem hátra, miközben próbáltam menteni a menthetőt.
-Persze. És min? - morogta halkan Jae.
-Tehát. - sajnált meg végül a Keun, miközben felállt a kanapéról. Legszívesebben ráugrottam volna, és visszadöntöttem volna. - Holnap reggel gyere vissza a főhadiszállásra, bemutatlak a tagoknak, kapsz fegyvert. Délután aludj, mert este lesz az első őrjáratod.
-Őrjárat? Fegyver? - szúrtam közbe, de Shirei legyintett.
-Erről is beszélt. Majd később újra elmondom.
Mindenki nyugtázta magában, hogy agyilag zokni vagyok.

Miközben a boltban voltunk, Jae egyfolytában Shireiről áradozott, aki hazament átöltözni. Miután visszajött végre kiderült, hogy mit mondott Keun az alatt a fél óra alatt, míg én bambán bámultam az arcát, és néha aha-ztam.
Minden éjjel őrjáratot szoktak tartani, két-két fős csapatok. Mivel ragaszkodtam Jae-hoz – bár erre nem emlékszem – így a mienk 3 fős lesz. A gonosz démonos csoporttal fogunk harcolni, már ha találunk ilyet. De gyakran összefut a két őrjárat, mert nekik is van. Igyekeznek minél több embert maguk mellé állítani.
A mi kísérőnk természetesen a tündérke lesz, Shirei. Nem haragudtam érte. Nemrég én magam határoztam el, hogy kerítek neki egy csajt, és ahogy ezek egymást bámulták, azt hiszem egyértelmű volt, hogy ki lesz az a csaj. Már csak össze kell hozni őket valahogy. Mert ahogy néztem hiába volt mind a kettő csúcskasznis, és modellarcú, olyan szégyellősek voltak, amilyen én ma egyáltalán nem voltam.
Keun valahogy... megbabonázott.
-Tehát... Mi van a fegyverrel? - néztem legdrágább unokanővéremre amikor végre megérkezett..
Alig 6 éves voltam, mikor utoljára találkoztunk. Szintén 6 éves volt, egy fonott hajú, gőgös arcú szőke liba, aki egy énpicipónim babával menőzött. Csodálkozva pislogtam rá. Nem emlékszem mindenre, de arra kristálytisztán, hogy nem akarta a kezembe adni a lovam, nehogy bekoszoljam a kezemmel. Mocskos irigy liba. Pedig még szárnyai is voltak. Már a póninak.
Mikor megfogant a fejemben a költözés nagy terve, épp anyu alkoholmámoros előadását hallgattam a hitről. Mindig a legpiásabb állapotában mondta a szentbeszédeket. Mintha a kettő összefüggne.
Kijelentettem, hogy elköltözök. Bár én csak lakást akartam váltani, ő egyből London nevét vetette be. Vállat vontam. Ha ott akarnak tudni, akkor oda megyek.
-Ott él Syrius bácsikád is. - apám testvére volt. A kedvenc rokonom. A többiekhez képest üdítően józan és iskolázott.
Ha az ember költözni akar, életében először távol a szülői fészektől olyan helyre akar menni, ahol van ismerős, egy mentőötlet, ha a nagy önállóság mégsem sikerülne. Ezért egyeztem bele. Így nincs körülöttem a család, de mégis ott van egy morzsa belőle. Egy józan morzsa. Ami jó ötletnek tűnt.
Nem akartam rá akaszkodni, így cirka 2 hónapig tájára se mentem.
Mikor lett munkám, szállásom, felkerestem.
Örült nekem, beszélgettünk.
Kérdeztem, hogy mivel foglalkozik.
-Tiszta vagyok.
-Jó neked. - morogtam döbbenten. Most erre fel kell vágni? Vagy az én kecóm luxuskecó, mert van kád és melegvíz?
Akkor tudtam meg, hogy mit is jelent. Először csak eszmének gondoltam, valami fura jóindulatú szektának. Anti-sátánisták. De kiderült, hogy ez ennél több. Mikor Jae először nyomott a kezembe egy démonisztikai lexikont. Mert ilyen is létezik. Valami náci faszi írta annak idején, bőrkötéses, büdös könyv, régi lapokkal. Rossz volt hozzáérni, megtapizni. Beugrott a tiszta dolog, és elvittem neki.
Akkor derült ki, hogy valamicskét konyítok a varázsláshoz. Valami őskövületi, kőbunkós szinten. Bizsereg a kezem, és szar a hangulatom, ha valami démoni, gonosz van a közelemben.
-Figyelsz te rám egyáltalán? - bökött vállon Shirei, mire elzavartam az emlékeket, és bólintottam.
-Nem. Ismételd. - mondtam neki.
Sóhaj.
-Majd ki fog választani magának egy fegyver, ami a kísérőd lesz. - Jae-val egymásra néztünk.
-Öhm. Azt akartad mondani, hogy én választok. Nem? - motyogtam.
-Nem. Egoista. - morogta.
Na most miért?????
- A fegyver választ majd téged. Ez nem a szomszéd ajándékbolt. Ezek varázserejű tárgyak. - javított ki a lány.
-Mint a te tőröd? - böktem rá az állammal.
-Bizony. Engem ő választott. Syriust egy hasonló, bár nagyobb méretű, más markolatú tőr. Mindegyik fegyver jóindulatú, megszentelt fegyver.
-És ezek a harcok hogy mennek? - kérdezte Jae halkan.
Shirei már attól is elpirult, hogy kérdezett tőle valamit.
-Hát... járjuk a körzetünk, felváltva, párosával. Ha találkozunk a gonoszokkal...
-Piszkosak? - szúrtam közben.
Megfagyva nézett rám.
-Hát mert hogy Tiszták- Piszkosak. Tiszták-Piszkosak. - vigyorogtam.
-Ne hidd, hogy ez csak egy vicc. Majd meglátod milyen, ha egy ártóvarázst küldenek rád. - morogta figyelmeztetően.
-Ja, és még valami. Ha valakit eltalál egy gonosz varázslat, vissza kell menni a központba. Keun nemcsak vezér, jó harcos, de még a varázslásokhoz is ért. Nála csak Ryuu jobb.
-Az ki? - vetette közbe Jae féltékenyen. Ryuu nevének említésére Shirei kihúzta magát. Nekem már volt egy sejtésem. Csak tudnám, én miért nem örököltem a rikító zöld szemeket.
-A bátyám. - mosolygott Shirei.
-És a lány? - hajoltam előre. - Őt már sokszor láttam Camden-ben.
-Igen, ő is egy harcos, egy beépített ember. Nagyon hasznos. Yume a neve. Rendszerint látomásai szoktak lenni a nagyobb támadásokról. Így mindig felkészülten várjuk a Calibas támadását.
-Nincsenek kiakadva? - vigyorogtam. Jól aládurrantanak a seggüknek ezzel a csajjal.
-Nemrég megtámadták őket teljesen váratlanul. Úgy tűnt kifejezetten Yumi a célpont, így még jó is, hogy most csatlakoztok. Nem ártana neki kicsit a pihenés. Ki van borulva. A családját a biztonság kedvéért már figyeltetjük, de eddig nem történt semmi.
Ahogy a családról beszélt, hirtelen Jae-ra néztem. Ott ült a kanapén, szürke melegítőnadrág, almazöld póló, ami rátapadt izmos mellkasára. Haját két csattal oldalra csatolta még a főzéshez.
Ahhoz képest, hogy pasi, kettőnk közül ő az, aki rendet tart, és ő az, aki főz. Az én dolgom a gitározás, a kupicsinálás, a mosatlan feltornyozása, a morzsa asztalon hagyása, és az üres flakonok gyűjtése a lakás különböző pontjain. De mindig legyőz. Mint egy tornádó, reggelente amíg a fürdőben vacakolok egyszerűen végigmegy a lakáson, összeszedi a flakonokat, szemetet, dobozokat, szennyesbe a szétdobált ruhákat, mosást tesz be, mosogat és elkezd főzni. Mire kiáztatom magam, addigra már a napi hírek átolvasásánál tart, egy nagy bögre kakaó társaságában.
Na jó, ha épp dolgozunk, akkor ezeket munka után csinálja meg, és fáradtan morogva ül le a tévé elé. De sose hagyja rám. Pedig én is megcsinálnám, de ő gyorsabb.
-Jae. - nyögöm halkan.
Felém kapja a fejét, kérdőn néz rám. Szinte fáj a szívem a gondolatra, hogy esetleg valami baja lesz miattam. Sose kértem rá, hogy ebben is tartson velem. Ő mégis mindenhova elkísér, és segíteni akar. Ő az angyal, nem Roseiel.
-Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell. Nem kényszerítelek. Attól még tudok nálad dolgozni, csak esténként leszel egyedül.
-Nem hagylak magadra. Főleg nem úgy, hogy ennyire nehéz... néhány... dolog. - motyogta, és közelebb csúszott. Megfogta a kezem.
-A testvérem vagy. Ha nem is vér a véremből, de szív a szívemből. Sose hagynálak cserben. - Nagy barna szemei voltak az egyetlenek amik tényleg az otthont jelentették. Kedvesen, szeretettel nézett rám, én meg megöleltem.
Shirei sóhajtott egyet, és motyogni kezdett.
-Remélem nem akarjátok, hogy sírjak.
-Mi a fenén sírnál? Már is temetni akarsz minket? - húzódtam el Jae-tól.

Másnap reggel korán keltünk. A szokásos procetúra. Felkelek, konyha, kávé, Hamtarou helyett most Digimonos pizsigatya, benne Jae, fürdő, addig ő takarít, majd felöltözik, hatvanhatszor sóhajt hogy öltözzek már gyorsabban, és végül elindulunk.
Menet és harcrakészek vagyunk mind a ketten.
Kiegyeztem egy fekete-fehér kombinációban, hogy érezzék az igyekezetet. Fehér blúz, fekete nyakkendő, fekete szoknya, ami alól fehér harisnyatartók lógnak ki. Fekete nőies katonai bakancs. Egyedi tervezésű, csak ez drágább volt, mint az összes gönc, ami Jae-n van.
Ő ma kedves Kimnek öltözött. Félretette a vad rocker énét, és egy krémszínű, pihepuha, vékony, V kivágású pulcsit vett fel, tapadós farmernadrággal, lábán elegáns férficipő.
Syrius időre jött értünk, én meg felkészülten szálltam be a kocsiba, biztonsági öv bekapcsol, láb kitámaszt. Jae követte a példám, és elkezdődött a rally.