Hirtelen jott szerelem

I.

-Mit kell tennem, hogy a tiéd lehessek? – kérdezte aznap már másodszorra.

Több, mint bosszantó, ahogy viselkedett. Igazi levakarhatatlan kolonc. Nagy, ártatlan szemekkel áll velem szemben, és csak pislog. A többiek persze nevetve otthagynak vele kettesben. Egyszer Yoon azt mondta, hogy szeretne ő is énekes lenni, hogy rá is annyi csaj ragadjon, mint rám.

-Semmit, hagyj békén. – kerültem ki mogorván.

A kantin felé indultam, ő pedig elrohant mellettem. Mire beléptem a kantinba, ő már ott várt rám. Yoon és Min-hyuk várakozva nézték, hogy mit reagálok. Kávé az aszalon, mellette két zacskó cukor, és egy kis tejszín. Pont ahogy szeretem. A bögre előtt egy tányéron fánk, mellette újság.

-Almás sütemény van? – néztem fel rá, amikor leültem a srácok mellé.

Rohan, sütit hoz. Eltolom a fánkot, és nézem a süteményt.

-Mivel egyem? – szólalok meg.

Rohan, villát hoz.

-Szalvéta. – mondom.

Min nevetve az újságába mélyed, én pedig enni kezdek. Érzem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz. Persze mindenki ilyenkor jön ebédelni. Az egész kantin minket bámul.

-Ezt miért csinálja? – csusszan közelebb Yoon.

Vállat vonok, és a pihegő lány felé sandítok. Fekete, hullámos haja pár helyen már kiszabadult a hajcsatból, és ziláltan mered az ég felé.

-Azt gondolja, ha körbeugrál, majd járni fogok vele. Pedig semmi ilyesmit nem mondtam neki. Kinek kéne egy olyan nő, aki úgy viselkedik, mint egy szolga?

-Nekem. Cserélhetnénk. Az enyém túl makacs. Folyton ellenkezik. – nevetett.

Este lesétáltam a parkolóba. Ahogy kiléptem az ajtón, rögtön körülnéztem. Nem kellett sokat keresni. A bejárat közelében ült, a fal tövében, a telefonjával babrált. Jöttömre felkapta a fejét, majd felugrott.

Minden este itt volt, minden este jó éjt kívánt, és mindig egy szó nélkül otthagytam.

Kivéve ma este. Fejemben víszhangzott Jung-Min bíztatása, hogy legalább egy éjszakára adjam meg neki, amit akar. Hiszen már egy éve, hogy szakítottam Sandra-val.

Elfordultam, a szinte teljesen üres parkolót figyeltem. Az én kocsim kivételével még három kocsi állt a hideg betonoszlopok között. A fejem feletti neon fénye alig észrevehetően vibrált.

-Mi tetszik bennem neked annyira, hogy így megalázd magad? – szólaltam meg.

-Nem tudom. – válaszolt pillanatnyi habozás után. – De az biztos, hogy nekem ez nem megalázó. Mindent megteszek, hogy elérjelek. MUSZÁJ, hogy a tiéd legyek.

Valahol fenn, az utcán szirénázó autó haladt végig az utcán. Ahogy elindultam, a cipőim hangosan kopogni kezdtek. Ő nem mozdult, továbbra is a falnak támaszkodva állt. Megtorpantam, és hátranéztem rá. Arcán kissé szomorkás mosoly.

-Jó éjt oppa. – mondta.

Csupán a fejemmel intettem neki, hogy jöjjön. Csodálkozva kikerekedtek a szemei, felkapta a táskáját a földről, és rohant hozzám.

II.

A nappalimban ültünk. Feszengve mocorgott a kanapén, és próbálta nem bámulni a berendezést. Nem mintha lett volna mit bámulni. A lakásom olyan volt, amilyen én magam is. Magányos, üres. Bútorok, semmi kép, virág vagy festmény. Könyvek, cd-k és bútorok.

-Mennyire akarsz? – kérdeztem.

-Nagyon. – mondta sietve. Izgatottan előrébb csusszant a bőrkanapén. Mikor elkezdett követni, elmondta amit gondolt. Szerinte mi egymásnak lettünk teremtve, ő érzi ezt. Egyszerűen bolond volt. De szép is. Még farmerban is látszódott, hogy milyen hosszú, formás lábai vannak.

-Ma este itt maradhatsz. De ez csak szex, semmi más. Reggel öltözöl és elmész. Senkinek nem szólsz róla, és nem cirkuszolsz.

Bólintott.

-Nekem az is megfelel, csak veled lehessek. – Arcán boldog mosoly.

Hátradőltem, és kortyoltam az italomból.

-A fürdőben van köntös és törölköző. – szólaltam meg végül, és kibámultam az ablakon.

Azon az éjjelen azonban még az éjszakai Szöul képe sem tudta kiverni a fejemből a lányt. Amíg benn volt és zuhanyzott legalább ezerszer meggondoltam magam. Mikor kinyílt az ajtó, és megláttam őt, az összes bizonytalanságom eltűnt. A rövid, fehér fürdőköntös alól előbukkanó barna, formás lábak, karcsú nyak és az örvénylő göndör tincsek mintha elvarázsoltak volna. Már csak azon kellett aggódnom, hogy minél kevesebbet csalódjon bennem.

Zuhanyzás után kinyitottam az ajtót, és a hálószoba felé indultam. Visszaalakultam azzá a tinifiúvá, aki régen voltam. Aki szorongva készülődik az első alkalomra. Ez csak szex, ezt kántáltam magamban. Még sosem volt egyéjszakás kalandom, még sosem voltam olyannal, akit nem is ismertem. Bár ő mindent tudott rólam, én semmit nem tudtam róla. Csak azt, hogy szeret. Ahogy beléptem a szobába, megtorpantam a küszöbön.

Csak egy törölköző volt a derekamra tekerve, semmi más. Nem voltam szép látvány, de azt akartam, hogy lássa a valóságot, hogy miért csinál magából bolondot. A súlyfelesleg, a béna, bepárásodott szemüveg.

Az ablaknál állt, fázósan összehúzta magát és bámult kifelé. Jöttömre megfordult, nézett, és mosolygott. Gyengéd mosoly volt, semmi bizonytalanság. Az ágy felé indult, és ledobta magáról a köntöst. Egész végig a szemembe nézett, ahogy lassan az ágy közepére ült. A testemben azonnal zubogni kezdett a vér, és levettem a szemüvegemet.

Ő volt az egyetlen nő, aki elájult a szex végén.

III.

Másnap reggel a stúdióban a fiúknak semmit nem árultam el az esetből. Csupán mikor magam maradtam, akkor mertem rá gondolni. Min mindig azzal ugrat, hogy igazi magányos farkas vagyok. Más, mint a színpadon. Sosem szeretek meg senkit könnyedén, és nehezemre esik beszélgetni az emberekkel. Sosem szerettem az embereket. Az a rengeteg kérdés, és elvárás.

Reggel rémülten ült fel az ágyon. Én már percek óta fenn voltam, kissé távolabb húzódva ültem és őt néztem. Haja zilált, arca fáradt, de egyben kipihent. Mikor meglátott megnyugodva hunyta le egy pillanatra a szemét, majd az órát kereste.

-Hat óra van. – szólaltam meg.

-Korán keltél. – morogta halkan, és feljebb húzta a takarót, eltakarva a melleit.

-Nem tudtam, hogy menned kell-e dolgozni, mindenesetre nekem dolgom van. – feleltem. Nem könnyen engedtem közel magamhoz senkit, mert féltem a csalódástól. Attól tartottam reggel, ha felkel már másképp fog viselkedni, de ő csak nézett engem, ugyanazzal a pillantással, mint a stúdióban. Semmi nem változott.

-Mennem kell, de csak 10re. Még van időm. – motyogta halkan. Elfojtottam egy mosolyt, és kiszálltam az ágyból.

-Jó neked. Nekem nincs. Kérsz kávét? – nem kellett ránéznem, hogy tudjam, elkeseredett arcot vág.

-I..igen. – motyogta. Hallottam, ahogy a ruháit keresgéli.

-A nappaliban. – szóltam ki a konyhából. A tűzhelynek támaszkodva néztem, ahogy félénken kioson a szobából, majd ruhakupacát maga elé szorítva berobog a fürdőszobába. Én már korábban felöltöztem, így saját meztelensége szemmel láthatóan zavarta.

-Kérdezhetek valamit? -. Lépett mellém pár perc múlva.

-Nem. Megmondtam, ez az egy éjszaka volt, semmi több. – kezébe nyomtam a saját kávém és leültem a laptopom elé. Egy darabig még toporgott, majd óvatosan leült az egyik fotelba.

-Nem volt jó? – kérdezte halkan.

-Nem lesz több. Nem akarok bonyodalmat. Egy rendszeres kapcsolat csak bajjal jár. – válaszoltam fel sem nézve.

-Igérem, nem okozok bajt. Csak pár óra és...

Felnéztem, mire elhallgatott.

-Nem viszlek el a kocsimmal, még lekap valami lesifotós. Neked kell megtalálni, hogy hogyan juthatsz haza.

Komoran bólintott, és nem nézett rám.

-Nézd, megmondtam, hogy ennyi lesz, nem? – kérdeztem tőle később, mikor már a bejárati ajtónál jártunk. Szomorúan bólintott.

-Persze. De attól még szomorú vagyok.

Mosolyogni kezdtem az emléken, és elindultam a kantin felé. Az ajtóban döbbenten álltam meg. Ott ült Yoon mellett, és a fiúkkal beszélgetett. Előtte a szokásos teríték, kávé, újság és almáspite.

-Miért vagy itt? – kérdeztem amikor melléjük értem.

Csodálkozva nézett rám.

-Mert szeretlek.

Min-Hyuk hangosan köhögni kezdett, mikor félrenyelte a kávéját.

-Megígérted, hogy nem jössz ide. – morogtam.

Arcán kedves mosoly.

-Miért ígértem volna ilyet? – Ezt már Yoon sem bírta, és nevetve letette az újságját. Intettem Minnek hogy csússzon arrébb, és magam elé húztam a kávét.

-Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok. – duzzogtam. Lekönyökölt velem szemben, és nézte ahogy eszem. Megtorpantam.

-Mi van?

-Milyen hamar megittad a kávédat. Biztos fáradt lehetsz. Többet kéne aludnod. – mosolygott, arcán gúnyos mosoly. Éreztem, hogy az arcom megint forró lesz, amint elvörösödtem.

-Azon vagyok. – sziszegtem vissza. Elkomorodott és duzzogva elfordult.

2. Fejezet

Mikor itt hagyott, elveszettnek éreztem magam. Egy ideig, akár egy szédült bogár, úgy kóvályogtam a lakásban. Ha lettek volna barátaim, biztos velük töltöttem volna minden szabadidőmet. De nem voltak. Amikor megismerkedtem Vele, lassan elmaradtak a barátok, nem marad idő rájuk. Minden időmet vele töltöttem, olyan volt nekem, akár egy friss, üde fuvallat. Kimosta belőlem a dühöt, a közönyt, a szomorúságot, ami az évek során rám ragadt. A lelkemet úgy tisztította meg, hogy észre sem vettem. De ez el tűnt vele együtt.

Teljesen egymagam voltam egy idegen városban. Akkor döbbentem rá, hogy bár 4 éve élek itt, senkit sem ismerek. Csak ő volt nekem. Ide akart jönni, távol az összes rokonától, távol azoktól akik közénk állhatnak. Próbált elfutni minden elől, majd egy nap fogta magát, és visszament ahhoz, ami elől menekült. Én itt maradtam egymagam, és senki nem volt, aki szólt volna hozzám. Csak egy magányos alak voltam a buszom, egy lány aki a virágkötőnél dolgozik. A főnököm bejött reggel, köszönt, ellenőrzött, és ment a dolgára. Arcomon mosoly, amint hallottam az ajtóra szerelt csengettyűket. Amint egyedül maradtam, a mosolyom elmúlt, és én ismét csak rá gondoltam.

Nem volt könnyű. Az első hetekben arra keltem, hogy álmomban sírok, és immár felébredve folytattam. Sírtam, mert az ágy üres volt, mert egyedül ettem, és ha hazamentem senki sem várt otthon. Mert a távozása után 3 héttel kaptam tőle levelet, az egyetlen levelet amit küldött, és sírtam mikor a postás a számlákon kívül nem hozott mást.

Aztán elmúlt az is. A belsőm úgy éreztem, mintha meghalt volna. Már nem sajgott a szívem, és nem zokogtam a fájdalomtól amit éreztem. Felkeltem, fürödtem, ettem és dolgoztam. Hazamentem, ettem, és lefeküdtem. A posta láttán már nem hagytam ott csapot-papot, és nem vittem mindenhova magammal a telefonomat. Nem keresett senki.

Egy nap bejött az üzletbe egy kínai férfi. Arcomon mosoly, készítettem a csokrot, és kedvesen csevegtem vele. Időről időre felbukkant nálam, míg egyszer a távozása után felnéztem, és azt láttam, hogy az ablak túloldalán áll, és engem figyel. Arca komoly, és az én arcomat nézi. Rajtakapottan mosolyodtam el, de ő nem mosolygott. Megfordult, és elment.

Másnap ismét eljött. Ismét mosoly.

-Jó reggelt. Hogy van ma? – kérdeztem tőle kedvesen.

-Nem kell mosolyognia, ha nem akar. Biztos fárasztó lehet. – szólalt meg kellemes, mély hangján. Egy pillanatig figyeltem az arcát, a szeplőket az orra körül, az elegáns szemüvege mögött megbújó komoly tekintetet. Éreztem, hogy arcom elernyed. Hagytam kiülni arcomra a belül érzett zsibbadtságot.

1. Fejezet

I. Fejezet

Még egyet lökött rajtam, és egy nagy sóhajtással rám dőlt. Lehunyt szemmel feküdtem, a szobában forró szex szaga keveredett a vörösbor szagával. Éreztem, hogy gondoskodó mozgulatokkal széthajtogatja végtagjaimat, és kisimítja arcomból a hajam. A testem tompán sajgott, mint minden alkalommal amikor vele voltam. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, és néztem az elém hajoló, aggódó arcát. Lágyan arcon ütöttem, mire megkönnyebbülten homlokon csókolt.

Az asztal felé nyúltam, és meggyújtottam egy cigit. A sötétet mintha késsel vágta volna szét az öngyújtó fénye. Láttam a padlón heverő ruháinkat, az asztalon kiborult borospoharat, a szétszakadt nyakláncom szétgurult darabjait.

-Hiányoztam? – fordultam hátra hozzá. Magára húzta a takarót, feje alá tömte a párnákat. A hamutálat a hasamra téve lefeküdtem, és fejemet a combjára hajtottam.

-Nagyon is. Őrült hetem volt. Azt hittem, megbolondulok, ha ezen a héten sem jössz. – simította a hajam.

-Hát itt vagyok. – feleltem rekedten és a plafont bámultam. Nem kellett ránéznem, hogy lássam az elégedett mosolyt az arcán. Neki elég volt ez a helyzet, a hetente találkozás, a vad, egymást tépő szex. Nem ő volt az, aki szerelmes volt.

-Rá gondolsz?

Ránéztem, a fejem csóváltam.

-Ne hazudj, az sosem ment. Mindig ha rá gondolsz, összeszorítod a szádat. És ott vannak a könnyek.

-Nem sírok. – jelentettem ki, és nagyot szívtam a cigiből.

-Még nem. Nem fogsz előttem sírni, kemény csaj vagy. – simogatott tovább.

Minden más.

Az illata. Ahogy hozzám ér, ahogy szexelünk. Egyszer megkérdezte, hogy jobb-e , mint Ő volt. Azt feleltem, más. Neki a szívem is odaadtam minden egyes szeretkezésnél.

-Akkor nekem semmit nem adsz? – kérdezte döbbenten.

-Neked adom a lehetőséget, hogy azt tégy velem, amit csak akarsz. Megengedem, hogy addig tépj és szaggass, amíg jól esik.

Mindkettőnknek jó volt ez így. Nekem a szívem vérzett, és mikor már nem bírtam egyedül lenni, akkor idejöttem. A lakásba amiről a felesége nem tud. Ahol csak az enyém. Ahol megváltozik, amint leveszi az öltönyét, az ingét. Nem lesz többé tanár, kedves és gyengéd. Én sem leszek többé Cat, a kedves virágkötő lány a szomszéd utcából. Itt, a város túlvégén, pár órára átengedem magam a szenvedésnek. Tép, szaggat, harap és szorít. Könnyek az arcomon, de amint végigcsorognak, mintha könnyebb lenne a levegővétel.

-Nem érzed ezt megcsalásnak? – felrezzenek, elnyomom a csikket a hamutartóból.

Felállok, a fürdő felé indulok.

-Nem. Ő volt az, aki elhagyott. – mondtam neki halkan. – Engem mindig, mindenki elhagy.

Tűzforró víz ostorozta a testem, és végre elkezdtek folyni a könnyek. Mindig itt, a zuhany alatt. A gőz és a vízcseppek elrejtették a könnyeimet.

-Segíteni szeretnék. – fogta meg a vállam.

Ránéztem. Eszméletlen jóképű volt, amikor felöltözött. Nem egy szadista vadállat, egy kedves, és nagyon helyes japán fickó. Magas, karcsó alakján mindig tökéletesen egymáshoz passzoló ruhák feszültek, orrán egy elegáns, vékony keretes szemüveg. Gyermeki, szeplős arcán aggodalom.

-Nem tudsz. Nem is akarsz igazán. Ne játszd meg magad. – rántottam el magam.

Megdermedt, zavartan nézett rám.

-Dehát, barátok vagyunk. – morogta halkan.

-Nem vagyunk azok. Szeretők vagyunk. Idejövünk, kifulladásig szexelünk, majd mész haza a feleségedhez. Ne nézz ebbe bele többet, mert egyre többre vágysz majd. Nekem nem kellesz. Ezt jobb, ha most elfelejted. – hideg szavaimra vállrándítással válaszolt. Hiszen már átváltozott, már a kedves tanár úr volt, aki néha bejött hozzám, és vitt virágot a feleségének.

-Jövő hét?

Hátrafordultam.

-Rendben. – felvettem a cipőmet, és az ajtó felé topogtam.

Vele sose viseltem magassarkút. Ő nem szerette. Nem azért, mert egymagasak voltunk. De minden randinkon a természetet jártuk, és a házasságunk után sem változott semmit. Otthon kényelmesen szaladgáltunk, ha elmentünk valahova inkább sétáltunk vagy bicikliztünk. A motorját inkább egyedül használta, én féltem rajta. A Másik viszont buszozik, és szereti, ha egy nő elegáns. Engem még sosem látott edzőcipőben, és nem is fog. Sosem voltunk közösen az utcán, sose megyünk sehova együtt. Ő idejön, én is. Más időpontban. Mindig ő jön előbb, 1 órával előttem. Mire megjövök addigra van étel, amit gyertyafény és egy üveg bor mellett megiszunk.

Utálom a bort, és utálom az elegáns ruhákat.

A szívem sajogni kezd. Előveszem a telefonom, és a taxit a másik utca végére rendelem. Mire odasétálok, addigra meg is érkezik.

A városban egyre kevesebb az autó, és már inkább a neonfények világítanak, nem a nap. A félhomály lassan tovább sötétül, és ismét véget ér egy nap. Leülök az ágy szélére, és kinyitom a szekrényt. A legfelső fiókot. Az Ő fiókját. Teljesen üres, csupán egy levél fekszik az alján.

Alig több, mint egy éve érkezett. Sírtam mikor kézhez kaptam, és sírtam akkor is mikor elolvastam. Reménykedve szorítottam a mellkasomhoz, és vártam, hogy elteljen két hónap. Hogy újra láthassam. Becsaptam a fiókot. A szorítás a mellkasomban azóta sem múlt el. És bár rászoktam a Másikra, minden héten találkozok vele, az életem mintha megállt volna. Csak rá várok.

3. fejezet

A központ megint nyomasztóan hatott rám. Nem a kellemetlen, gonosz módon, hanem a húdedurva szinten. Olyan komoly varázslat fedte el a hatalmas többemeletes épületet, hogy normális ember biztos nem vette észre, hogy mi van az átlagos angol háznak álcázott épület mögött.

A folyosón ismeretlen emberek ácsorogtak. Mellettük köszönés nélkül ment el Syrius.

-Azt hittem most be leszek mutatva. - néztem hátra.

-Velük nem fogsz találkozni. - hárított.

-Mert? Kik ők? - torpantam meg távolabb.

Syrius nagy sóhajjal nézett rám, és visszafordult.

-A magas barnahajú lány ott a szomszéd körzet vezetője. Időnként összeül Keunnal és a többi vezetővel tárgyalni. A fekete hajú lány pedig a fővarázslónk. Ennyi.

Azzal továbbment a hosszú folyosón. A falakat tájképek, és gótikus angyalos festmények tíszitették.

A puha szőnyeg elnyelt minden lépést, hangtalanul suhantunk Syrius mögött.

Egy ajtóhoz lépett, és halkan kopogtatott.

Keun hangját hallottam meg mögötte.

Kinyílt az ajtó és a világ legszebb dolgozószobáját pillantottam meg. Ahogy láttam Keun fel volt mentve a „Mindened legyen fehér” kikötés alól, mert a falak burgundivörös színben pompáztak, a lambéria meg halványbarna volt. A hatalmas ablakon túl csodás, zegzugos kert, a szoba egyik végében tekintélyes méretű kandalló, felette Janne D'arc-ot ábrázoló festmény, a kandalló előtt bőrgarnitúra, a terem túlvégén nagy dolgozóasztal, és három, zöld bársonyborításos szék. Az asztal túloldalán Keun ült, előtte kávé, vele szemben Yumi és Ryuu. Shirei az ablaknak háttal állt, a párkánynak támaszkodva. Kezében csésze, a tea gőzölgött.

A Yume nevű lány arca sápadt volt, bal karja fel volt kötve

-Mi történt? - lépett gyorsabban Syrius és odament a pároshoz.

Ryuu felelt.

-Tegnap este egy gót lány egy kampót akart szúrni belé. De sikerült kivédenie. Így is csúnya a horzsolása.

Syrius a fejét csóválta.

Keun bólintott felénk, majd Shirei-re nézett.

-Vidd őket a Fegyver raktárba. Most nem érek rá foglalkozni velük. - egy utolsó pillantást vetett rám, mondom rám... majd megállt a szívem.

A következő pillanatban már a többiekhez fordult.

- Beszéltem Wikkel. Kölcsönad 2 párost, nekik most több van. A múlt heti haláleset és a te sérülésed után komoly hátrányban vagyunk. Nem veszíthetünk el, mostantól itt kell maradnod. Szigorúan a központból vehetsz csak részt a bevetésekben.

-De Keun... az unalmas. - vitatkozott a lány vékony, sírós hangon. Gondolom fájt a keze. Shirei felénk sétált, és a kezünket fogva kivezetett minket.

Mielőtt kimentünk volna a szobából, még hallottam, hogy Keun egyszerűen ráparancsol.

Szótlanul mentünk a folyosón.

Jae volt, aki először megszólalt.

-Szóval... Yume folyton megálmodja a jövőt, és a támadásokat.

Shirei bólintott.

-Szegény lány. - motyogta.

Kétfelől néztünk rá, hasonlóan értetlenül.

-Mostantól meg fog változni az élete. Azért akarták megölni, mert rájöttek a dologra. Most már sosem lesz nyugta a Calibas-októl, mert folyton meg akarják majd ölni.

Némán mentünk mellette.

-Még jó, hogy figyeltetik a családját. Ha én ártani akarnék az ellenségemnek, a családdal kezdeném.

Shirei szótlanul nézte Jae kedves, gondterhelt arcát, majd a mobiljához nyúlt, és tárcsázott.

Syrius hangját hallottam a vonal túloldalán. Miután letette a telefont, ránknézett.

-Megduplázzák az őrséget a család körül. Barátokra is kiterjesztik. Biztos, ami biztos. És Ryuu is szobafogságot kapott, mivel Yume vőlegénye.

Némán mentünk tovább a fegyverraktár felé. Kezdett egyre kevésbé nem tetszeni a helyzet, amibe Jae-t belerángattam. Olyan szórakozott tud lenni, attól tartottam ha egy percre majd nem figyelek, el fog patkolni.

A folyosó eközben véget ért, és Shirei egyszerűen ment a fal felé. A falon levő képhez nyúlt. A kép egy angyalt ábrázolt, kezében kard volt, vele szemben hatalmas sárkány állt. Shirei odalépett, és megnyomta a festményen az alig láthatóan domború kardot, mire az egész fal becsusszant, és egy betonfalú folyosó állt előttünk.

Mint kiderült a három emeletes házban legalább annyi eldugott folyosó és pinceszint volt, mint amennyit a normál látogató láthatott. A fegyverraktár a pincében volt, egy bunkerszerű részen. A folyosó végén csigalépcső várt minket, sárgás fény nyalta végig a falakat. A hatalmas vasajtón túl kellemes hűvös fogadott minket. Egy olyan hosszú terem, hogy alig láttuk a végét. Akár egy hatalmas könyvtár, szekciókból állt, de könyvespolcok helyett fegyverállványok álltak előttünk.

A terem elején egy nagy kőállvány, rajta egy halvány fehér fénnyel pulzáló kőtömb. Egyenetlen felszínéből sugárzott a különös fény.

-Remek. - bólintott Shirei.

-Mi? - néztünk rá Jae-val.

-A kő azokra reagál, akinek a fegyvere, még itt van. Egyenként tegyétek a kezeteket a kőre, ha itt a fegyveretek, akkor a fény elvezet titeket majd hozzá.

Drága koreai barátommal ismét egymást bámultunk. Nem féltünk megérinteni a követ, sokkal inkább a kíváncsiságunk nagyságát méricskéltük.

Intettem Jae-nak, hogy kezdje. Hosszú, vékony ujjú kezét óvatosan a kő fölé emelte, majd lágyan megérintette a követ. A fény erősödni kezdett, majd kiszakadt a kőből, és villámgyorsan elsuhant.

Döbbenten néztük. Shirei mosolyogva kezdett futni. A terem félhomályában valahol a távolba a fény ragyogott.

2-3 perc múlva jött vissza, kezében két gyönyörű három ágú tőrrel. A karcsú, díszített fegyver sötéten hevert a kezében, de amint Jae kezébe került, nemes csillogással ragyogni kezdett.

Teljesen besózva léptem a kőhöz, hogy megtaláljam az én fegyverem.

A fény ismét elindult, és nyoma veszett. Mindhárman elindultunk, hogy megkeressük.

-Jól el lehet dugva, alig látszik a fény. - motyogta Shirei, miközben lassan a terem legvégére sétáltunk. A legutolsó szekció a kard szekciója volt, egyetlen egy nagy állvány. Ebből kevesebb volt, mint a többi fegyverből. A régi, vastag ókori pengéken kívül a furcsán díszített pengéjű és a normálistól eltérő tüskés, vagy éppen két végű kardig, mindenféle volt. A fény a legalsó részen ragyogott, ahol kardok helyett hosszú ládák feküdtek.

Shirei intett Jae-nak, aki lehajolt, és kihúzta a ládát a helyéről.

-Jó nehéz. - pihegett.

Nem csodálkoztunk. A hatalmas dobozban szalma, 2-3 nehéz vaskereszt, majd egy másik fémláda, ami zárva volt.

Döbbenten néztük.

-Mi a fene... - kérdeztem.

-Nem értem. Egy fegyver sem lehet zárva. Így hogy jutsz hozzá? - kérdezte Shirei, ekkor a fény a fejünk felé emelkedett, és kicsusszant belőle egy ragyogó könnycsepp alakú valami. A tenyerem alá tartottam, és ahogy lehullott egy kis fehéren izzó kulcs lett belőle.

Mosolyogva néztem a többiekre.

-Tetszenek ezek a trükkök. - vigyorogtam.

A zárba illesztettem a kulcsot, és bólintottam, amikor hallottam kattanni a zárat.

Lassan kinyitottam és szalmabélelésen egy hosszú, íves kard feküdt.

A pengét vörös bőrtok védte, a markolat fekete-fehér mintás volt, rajta hófehér zsinór.

-Katakana. - motyogtam áhítattal.

-Nézd már, a karhoz öltöztél. - motyogta Jae.

Én részemről szólni sem tudtam. Megkukulva bámultam. Shirei benyúlt, és egy kis papírt húzott elő.

-Azt írja, egy japán gonosz szamurájé volt, és átok ült rajta. Évszázadokig ölte a tulajt. Ha gonosz kézbe kerül az ereje feléled. Ha jó lélek kezébe, nem fegyver. Elvész az ereje. Egy olyan embernek kell megkapnia, aki egyszerre a kettő, és egyik sem.

-Fekete-fehér. - bólintott rám nézve Jae.

Féltem megérinteni. Ahogy megfogtam a markolatát, a tok hirtelen mintha lefolyt volna róla a vörös festék, hófehér lett. Furcsa érzés volt. Otthonos, mintha valami mindig hiányzott volna, és csak most jöttem volna rá, hogy mi az. Ugyanakkor... ölni akartam vért ontani, újra és újra.

Éreztem, hogy lassan betölti a fejem a gondolat, és a fegyver remegett a kezemben. Ha lehunytam volna a szemem, láthattam volna ahogy a kard könnyűszerrel a húsba tép, akadálytalanul halad, csontot vág, a vér pedig csak folyik. Megragadom Jae haját, és szemén átszúrom a pengét.

-Ez a kard nem jó. - motyogtam halkan.

Bennem rezgett, hogy mit akar. Tudtam, hogy ölni vágyik, vért kíván. Akárkiét, mindegy.

A kardnak nem számított jó vagy rossz oldal, csak vér és hús.

A tokért nyúltam, és visszazártam.

Felálltam a földről, és megvártam, amíg Shirei és Jae is feltápászkodik.

-Erős vagy. - szólalt meg egy hang előttem.

Keun állt a sor végén. Mellette Yumi, szemei furcsán ragyogtak. Nem volt pupillája. Mintha eltűnt volna, Halványbarna szeme üresen, fekete karika nélkül nézett rám.

Keun keze a lány vállán.

-A legutolsó ki megérintette e markolatot, végiggyilkolta a Tisztákat. - suttogta Yumi kásás hangon.

Shirei megszorította Jae karját.

-E..ezt hogy értem. - motyogtam halkan.

-Eme kard több száz éve áll itt. Lezárva, levédve. Eddig három előző tulajdonosa volt, abból mind a három elgyengült. Alig 120 éve az utolsó lehúzta a hüvelyt a pengéről, és a falakat vér színezte. Abban a pillanatban, ahogy megpillantotta a pengét, a vér elöntött mindent. Arra nem volt ereje, hogy visszazárja. - suttogta Yumi, és szavai nyomán baljóslatú csend maradt. Hirtelen megrázkódott, és Keunnak dőlt.

Lepillantottam a karcsú kardra, és bólintottam.

-Nem lesz egy leányálom ezzel harcolni, az biztos. De van mellettem valaki, aki emlékeztet arra, hogy mi a fontos. - Jae-ra néztem, ő pedig úgy vigyorgott, mintha az ő érdeme lett volna az egész. És tulajdonképpen az is volt. Elég volt látni magam előtt Jae arcát vérrel borítva ahhoz, hogy mindenféle varázslatot kilökjek a fejemből. Tudtam, amíg mellettem lesz, és amíg eszembe jut az arca, addig nem leszek gonosz.

Mert akárhogy ugratom is, ő az egyetlen, akire mindig számíthattam.

A.D.

4 éve költöztem Londonba. Egyedül indultam útnak, hisz senkim sem volt. Munkát kerestem. Külsőm láttán egy boltos azt tanácsolta, járjam Camden Town-t, mert ott kelendő leszek. Aznap rózsaszín-fekete csíkos térdzokni, rózsaszín szoknyácska, és fekete fűző volt rajtam. Hajam kiegyenesítve, oldalt kopaszra nyírva, felül és hátul derékig érő hosszan.
Önéletrajzzal jártam a boltokat, de mindenhol visszautasítottak. Kivéve egy boltot, amit először észre sem vettem.
Bementem egy indiai eladóhoz, aki bőrkabátokat, bakancsokat és füves-cuccokat árult. Azt mondta a szomszéd bolt tulaja pont felvesz kisegítőt. Boldog mosollyal robogtam be a szomszédba, de az visszaintett az indiaihoz, hogy a szomszéd keres segítőt, nem ő. Mikor már 10 perce sétálgattam a boltok között, de bemenni újra nem mertem, az indiai férfi, Mr. Patel megszánt, és megmutatta a bakancsosállvány mögötti falmélyedésben levő sötét fekete ajtót. Okkult bolt. Ennyi.
Beléptem. Egy kis folyosó, sötétszürke és piszkos, lépcső vezetett felfelé. A lépcső végén feketére mázolt ajtó, benn maga a varázsbirodalom. Sötét, nagyon sötét. Az ablaknál egy srác ült az asztalnál és számítógépezett. Mikor felpattant, egy pillanatra felszaladt a szemöldöke. Tökéletes arc, guszta száj, ferde szemek. Mindig is buktam az ázsiaiakra.
De erre a példányra nem. Ő volt Jae.
2 hónap múlva kopogtattak az ajtómon. Sikerült a bolthoz közel egy kis koszlott, magas belterű lakást bérelnem. Drága volt, de bőven volt pénzem. Anyáék annyit fizettek havonta, hogy egy 5 szobásat is fenntarthattam volna. Ez volt az ára, hogy szabadok lehettek. Az aberrált, beteg lányuk nélkül.
Az ajtóhoz mentem, Jae állt a túloldalán. Kedvenc főnököm arcán bárgyú, békés mosoly, miközben azt rebegi, hogy kidobta a főbérlő. Maradhat, amíg nem talál valami jót?
Vállat vontam. Nem sok törvényem volt. Ne másszon rám, mint pasi nem érdekel, és ha zenélek ne basztasson. Betartotta. Cserébe lett egy aranyos, ragaszkodó lakótársam. A koreaiak sajátossága, hogy rettenetesen szeretetéhesek. Legyen az barát, vagy család ha egyszer közel kerülsz hozzájuk vésővel sem vakarod le magadról.
Az én drága Jae-m örökbefogadott, mint a húgát. 2 éve hogy együtt lakunk, de még egyszer sem volt akkora veszekedésünk, hogy akárcsak célozgatva is, megemlítettem volna a költözést.

Szerettem a szobám. Minden fekete és vörös volt. Vörös illatgyertyák a kandallópárkányon, fekete szaténágynemű, fekete-vörös csipkés szatén díszpárnák, nagy, bolyhos, pihe-puha vörös szőnyeg. A szabadnapunkon, vasárnaponként mindig 8 fele keltem fel. Kibújtam az ágyból, felvettem a kutyuspapucsom, és elmentem vécére. Majd következett a konyha, a kávékészítés. Ilyenkor jött ki utánam a szomszéd szoba lakója, egy Hamtarou pizsamás, legutóbb pillangós pólóban díszelgő Kim. A szabadnapunkon ugyanis mint egy skizofrén, átalakult Jaejoong-ból Kimre, az aranyos bolondos meseőrölt koreai tünci-sráccá.
Karikás szemmel fogadta el a kávéját, megragadott két zacsi popcornt vagy chip-szet és bementünk a szobájába. Halványkék falak, elegáns berendezés, dizájn-barna ágynemű.
Az ággyal szemben a szoba legfontosabb berendezése, a mozivászonnal vetekedő bődületnagy képernyős sík tévé. Alatta nagy halom dvd..
Kotorászik, vagy éppen én, és filmet nézünk. Az én kicsi pónimtól elkezdve egészen a Kör-ig minden megvan neki. Előnyben persze a mese-dvdk. Ha szar napja volt előzőleg, csak anime-t néz. Legutóbb a Hello Kitty volt soron. Már fájt az agyam, annyira beteg volt, de ő rácsodálkozott minden rózsaszín árnyalatra és minden szívecskére, pillangóra, bárányfelhőre. Olyan mint egy 180 cm magas ötéves.

Ahogy Syrius kocsijában ültünk, ránéztem a mellettem ülő Jae-ra. Egy kicsit fájt a szívem. Egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról. Nem féltékeny voltam, legalábbis nem szerelmes féltékenységgel. Féltem, hogy elvesztem azt, aki visszatartott a legrosszabb viselkedéstől. Már rég rájöttem, hogy ha Jae a ragyogó lényével nem tartana ki mellettem, már rég más irányba fordultam volna. A visszatartó erő volt, ami a földhöz kötött.
Visszanézett rám. Most nyoma sem volt a narutónak szurkoló ágyon ugráló 23 éves srácnak, sem a fekete ruhás gót vadállatnak. Egy komoly tekintet nézett vissza rám, enyhe csodálkozás, még benne volt a szemeiben az érzelem, amit a lány kiváltott belőle. Szomorú mosollyal megveregettem a vállát és inkább Syriusszal foglalkoztam.

Mikor végre sikerült feltápászkodnom a földről Syriusnak elmagyaráztam a helyzetet. A lány, Shirei még mindig bizonytalan volt.
-Nem így néztél ki gyerekként.
Vállat vontam.
-Mikor találkoztunk utoljára? 3-4 évesen? Bocs, hogy a pöttyös vödröcskémet otthon hagytam. - morogtam. Nem elég, hogy gyönyörű volt, rám támadt, de Jae úgy bámulta, mintha mézes bödön lenne.
-Rakd már le. - ütöttem vállon a maflát, mert még mindig markolta a kardot.
-A vezetőnk látni akar. - fordult felém Syrius.
-Engem? - döbbentem meg.
-Elvégre a beépített emberünk vagy. Zárjátok be a boltot. Ebédidő. Sietnünk kell. - indult az ajtó felé.
Felnéztem az órára.
-Ebédidő? Reggel fél 11kor? - vállat vont.
Nem sok választásunk volt. A kocsija a szomszéd utcában várt minket. Pár arc intett nekünk, de gond nélkül tovább mentünk. A kocsiban ülve előrehajoltam.
Bár behajoltam a képbe, így Jae kevésbé meregethette a szemét a lányra, muszáj volt beszélnem a hófehér hajú férfival.
-Mi a fenéért keres? - böktem meg a vállát.
-Kezd sűrűsödni a helyzet. Csak ennyit tudok. Több támadás volt az elmúlt héten, mint amennyi az utóbbi 10 évben. - aggódva ráncolta a homlokát. Tudtam, mire gondol. Bár távol maradtam a Tisztáktól – nagyjából – azért tudtam mit művelnek. Angyal és démon harc. Belekeveredtek az emberek is, a mi magunk kis szintjén. Ha engem kérdeztek, mind az angyalok, mind a démonok unatkoznak. Szórakoztatóbb nézni, ahogy elhullanak az emberek, mint saját maguk mérkőzzenek meg az ellenséges féllel.
-Támadások. Démoni? - néztem ki a szélvédőn. Sötét, szűk utcácskákon kanyargott. Utáltam a londoni közlekedést. A régi, lovakra tervezett kisutcákon kétoldalt parkoló autók miatt másfél autó méretű volt a járható út. Mondom másfél autó. Ami azt jelentette, ha haladni akartál, akkor padlógáz, és határozott szem... majd a többiek félreállnak. Syriusz is ezen a taktikán volt, szegény lány úgy kapaszkodott a székbe, hogy a körmei majd letörtek.
-Mi a fenéért törtél ránk ma? - bámultam rá közvetlen közelről.
-Láttalak apánál múlt héten. Egy sötét, démoni lány. - hátrafordult, szinte bocsánatkérő pillantással. Látszott rajta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Ahogy Syriust ismerem, valószínűleg már gyerekkora óta a démonok ellen tanítja. Zöld szemeiben bátorság, és határozottság.
-És rögtön el akartál pusztítani? - hümmögtem.
-Szerintem érthető. Azt hittem, meg akarod támadni. - Szó nélkül néztem.
-Mindig kérdezés nélkül cselekszik? - fordultam az apja felé.
-Csak ha rólam van szó. - csóválta a fejét Syrius.


Körülbelül fél óra autókázás után egy magas, a környezettől elütő háznál álltunk meg. Borsódzott a hátam a mágiától, ami védte.
Syrius nyomában megindultunk, és beléptünk. Kellemes félhomály, a mennyezetről kagylókat formázó lámpák lógtak. Vezetőnk belépett az egyik ajtón, ahol egy hatalmas nappali volt. Az ablak vastag függönnyel takarva, a falon vagy 2000-3000 könyvet tartó polc, közötte kandalló. Bőrkanapé, két bőrfotel, üvegasztal.
Mindannyian leültek, de nekem Syrius megfogta a kezem.
-Azon az ajtón bemész, és ott a bálterem.
-Bálterem. - Pislogtam rá döbbenten.
Bólintott.
-Bárnak van beépítve. Ez az egyik főhadiszállásunk. Ebben a körzetben legalábbis. A főnök most benn van.
Benyitottam, és egy óriási terem előtt álltam. Kis díszes asztalok, fémvázú párnás székek, és a pultnál egy magas férfi. Karcsú ázsiai ült a csapossal beszélve. Hófehér ing volt rajta, kissé csillogós hófehér farmer. Legszívesebben végigsimítottam volna a kezemmel, hogy megtudjam milyen az anyaga.
Közelebb léptem, Syrius felé intett. A férfi felnézett. Hosszabb fekete haját egy gyors mozdulattal a füle mögé tűrte, de az lassan előre csusszant. Ahogy közelebb léptem éreztem, hogy végigfut a testemen a tekintete. Arcán féloldalas mosoly, kissé hegyes fülei voltak akár egy koboldnak.
-Iszik valamit? - kérdezte, ahogy mellé értem.
-Meghív? - mosolyogtam, és felmásztam a bárszékre. Utáltam ezeket a székeket, de volt egy előnyük. Nem tudtál nem úgy ülni, hogy ne legyen kinn mindened. Csábításhoz kötelező. Ahogy felmásztam a szoknyám felcsusszant, a csipkés harisnyatartóm kivillant. Kihúztam magam, és ránéztem. Úgy láttam jót mulat a kísérletemen, intett a csaposnak.
-Egy pohár sört. - mondtam annak kérdő tekintetére.
-Nos... gondolom tudni akarja, hogy miért van itt. - mosolygott rám olyan édesen, hogy ott helyben el tudtam volna olvadni.
-Ha magának nem sürgős beszélgethetünk róla később is. - mosolyogtam rá kacéran, miközben szerettem volna lenyelni a saját nyelvem. Életemben nem voltam még ennyire merész és nem értettem, hogy miért most kezdtem el.
Nevetett, felemelte a poharát és intett.
-Kövessen kérem. - ennyit mondott csak, kellemes mély, dörmögő hangján.
Leszálltam a székről – persze nem segített – de ő megtorpant előttem.
-Remélem készen állsz. - fordult hátra. Szemei komolyak voltak.
-Mire? - egy picit azért sikerült megijesztenie.
-Hogy láss egy angyalt. - mosolygott halkan, és újra elindult.
Ahogy mentünk a terem túloldala felé egy páros előtt mentünk el. A lánnyal jópárszor találkoztam már camden-ben. Vörös gótloli ruha volt rajta, haja rafináltan össze-vissza csatozva, nagy barna szemei ártatlanul pislogtak rám. Barátja egyenes, fekete haját a tarkóján apró copfba fogta, ettől úgy nézett ki mint egy szamuráj. Zöld szemei szinte rikítottak a fejéből.
A természetellenesen rikító árnyalatán gondolkodtam, mikor a főnök - mint később megtudtam Keun – az ajtó előtt állva várt engem. Kitárta az ajtót, és egy kis szobába értünk. Teljesen üres volt, csak egy fehér ruhás alak állt az ablakon kibámulva, nekünk háttal.
Hosszú hófehér haja lágyan hullámzott körülötte, mintha szél lett volna a szobában. Ahogy megfordult a világ legszebb arcát pillantottam meg.
-Christine. Hát újra találkozunk. - szólt szívremegtető, csodálatos hangján.

Egy pillanatig levegő után kapkodtam. Rettenetes erejű mágiát éreztem, de nem ettől fulladt el a lélegzetem. Az arc volt az, ami ilyen hatással volt rám. Remegett a lábam, ha ránéztem a se nem női, se nem férfi arca. Egy dolgot tudtam. Csodás volt. Káprázatosan szép, és ahogy beszélt, mintha egy kis tollpehellyel simítottak volna végig a gerincemen.
-Nem... emlékszem rád. - motyogtam halkan pár perc hatásszünet után. Keun félreállt, és láttam rajta, hogy kitűnően szórakozik. Gondolom rá sem volt más hatással, de jól kiröhögött.
-Nem is emlékezhetsz. Én figyeltelek. Nem szabadna itt lenned. Közöttünk. Eleve elrendelt gonosz vagy. - szavai mintha földbe döngöltek volna. A fejem kiürült, és csak vártam villám sújtottan, hogy mit fog mondani. Keun teste megfeszült. Meglepetéééés!
-Én...
-Valami elromlott... félrecsúszott útközben. - mondta határozottan, miközben szemei fogva tartották az enyémet. - Shirei ellentéte vagy, a gonosz angyal, aki ezer és ezer kárt okoz nekünk. A lelked mégsem gonosz. És senki sem tudja miért. De ha már így történt, nem fogom engedni, hogy akár egy kis halvány jele is a gonoszságnak eltántorítson. A segítségünkre leszel. De fehérré kell válnod.
Döbbenten néztem egy darabig, mire leesett, hogy miről van szó.
-Úgy érted, járjak fehérben? Fessem át a szobám és ragyogjak, mint Shirei? - motyogtam leesett állal.
Az angyal bólintott.
Már tiltakozni akartam, egy kis fejcsóválásig jutottam, mire hirtelen elvakított a fény. Minden abban a vakító fehérségben tündökölt, mint ami a frissen leesett szűz hó. Teljesen, szembántóan fehér volt a fal, a padló, a mennyezet, maga az angyal és még Keun ruhái is. Csak a bőre és a haja ütött el a döbbenetes szívfacsaró színtől.
Sikítva hátráltam az ajtó felé, behunyt szemekkel. Remegve estem össze, egy kar átfont és felemelt. Szinte öntudatlanul zokogtam, miközben szemeim előtt újra és újra fehér képek jelentek meg. Amikor kislány voltam a fehértől féltem. Az volt minden rossz forrása. Ha világos volt, jöttek az ütések, az alkoholszag, és a sikítás. A bántás, és az erőszak. A családom nem volt egyszerű, anyám és apám is alkoholista volt. Nem egyszer ébredtem arra, hogy fehér fény önti el a szobát, egy mély hang dörren, és én leesek az ágyról az ütéstől, amit kaptam. Ha verekedtek, bebújtam az ágy alá. Képek váltakoztak, verések, fájdalom, ami mindenhol fehér volt.
Éreztem, hogy valaki lágyan letesz a földre, zajok, beszéd amit nem értettem, nem voltam képes felfogni. Egy hideg tenyér érintette meg a homlokomat, és éreztem, hogy a képek eltűnnek, mintha elfújták volna. Nem volt üvöltözés, csak egyetlen zaj, a saját kétségbeesett sírásom.

Amint kicsit lenyugodtam, Keun karjaiban tértem magamhoz. Felnéztem, a fiú térdelt előttem, szemében aggodalom, mellette a lány állt, a nyakában lógó keresztet szorongatva.
-Ez... annyira... undorító. - motyogtam stílusosan, és igyekeztem elhúzódni.
Keun szólni akart, de én rémülten ordítozni kezdem Jae nevét.
Nem telt bele sok idő, és szinte robbant az ajtó, nyomában Shireivel és Syriusszal odafutott hozzám.
-Vigyél haza. - zokogtam a karjait markolva. Shirei Keunra nézett.
-Mi történt?
-Roseiel megpróbálta meggyőzni.
Syrius még megpróbált megérinteni, de minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól.
-Elmentek a fenébe! Mindannyian! Segítsen nektek, akinek hat anyja van! - üvöltöttem dühösen, miközben Jae húzott kifele a teremből. Shirei egész végig mellettünk volt, és engem csak egy dolog tartott vissza attól, hogy ne üssem meg. Vagyis kettő. Egy, hogy Jae intett neki, hogy jöjjön. A másik, hogy az arcán őszinte sajnálatot láttam.

Amikor reggel felébredtem, azt vettem észre, hogy valaki szorosan ölel. Halk szuszogása hallatán hátrafordultan, és Shireit pillantottam meg. Gondoltam, hogy nem Jae az, mert ő olyan csendesen aludt, hogy még ennyi hangot sem adott ki. Kivéve, ha hanyatt feküdt, mert akkor halk kattogó hang jött ki a fejéből. Egy könyökütéssel ezt is lehetett orvosolni. De az engem szutyongató lánnyal nem tudtam mit kezdeni. Megráztam. Mire magához tért, addigra már a mérgemet is összekanalaztam.
-Mi a fenét keresel az ágyamban? - mérgelődtem. A dühítő az volt, hogy még álmosan is szebb volt, mint én valaha is leszek. Pafff.
Szája elé tett kézzel hatalmasat ásított, majd akár egy macska nyújtózkodni kezdett.
-Nem mertelek egyedül hagyni. - motyogta végül.
-Miért nem mentél Jae ágyába? - erre fülig vörösödött. Hebegett, habogott, én meg csak legyintettem. Hallottam a motoszkálást a konyhából.
-Kiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiim!!!! - ordítottam akkorát, hogy Shirei megugrott mellettem.
Jae boldog vigyorral az arcán rontott be, kezében két bőgrével.
-Egy kávé és egy tea. - nyomta a kezünkbe. Nekem hangulattól függött, hogy tea vagy kávé volt az aznapi kedvenc. De nem hiába volt már 2 éve a háziasszony itt, pontosan tudta, hogy mikor mire vágyom. Mondjuk az, hogy szétordítottam a torkom, nem jó hangulatra utalt. De ez az előző nap után történt dolgok után érthető is.
Leült az ágy szélére és édes kipirult arccal próbált máshova is koncentrálni, nem csak az osaka pólómat viselő Shirei-re.
-Hívott Syrius. - mondta halkan.
-Mit akart? - kaptam fel a fejem.
-Megadta a címed a főnöknek, Keun-nak, délután átjön és eligazít.
-Mi a fenének? Ki a picsa mondta, hogy beleegyezek mindenbe? - ordítottam torkom szakadtából. Nem kívántam újra egy nagy adag emléket a nyakamba. Utáltam gyengének tűnni. Jae jól ismert, de még ő sem sokszor látta a zokogó lányos énem. Jól le is döbbent tegnap. Én mindig tökös vagyok, kivéve persze, ha egy vakító fehér angyal ki akarja tiporni az agyam. Utálom a fehéret.
-Szerintem a tegnapi bemutató elég volt, hogy rágyere, jobb ha nem vitatkozol Roseiel-lel. - szólalt meg halkan Shirei.
Dühösen néztem rá.
-Nem vagyok hajlandó hagyni ,hogy befehérítsetek. - morogtam.
Jae vállat vont.
-Hát akkor ne öltözz fehérbe. Ha az a másik lány járhat sötétbe, akkor te is.
-Yumi. - szólt közbe a szőkeség. Jae olvatag pillantást vetett rá, mire én bokákolást imitáltam, és kiszálltam az ágyamból.
-Ha Keun ide akar jönni, akkor jöjjön, de meggyőzni nem fog tudni. - jelentettem ki.
Elhamarkodottan.

-Rendben. - bólogattam, miközben Keunt néztem.
Letiport.
Abban a pillanatban győzött, ahogy belépett az ajtómon.
Nem tudtam hogy mi hangosabb, a szívem dübörgése, vagy a tüdőm sípolása, ahogy próbáltam levegőt venni.
A látvány volt, ami letarolt.
Hosszú, egyenes haja kétoldalra fésülve, orrán fekete keretes elegáns szemüveg, ami mindenki másnak bénán áll, neki szívdöglesztően. Kilazított nyakkendő, hófehér ing, és szorosan - egyébként igen formás – fenekére simuló fekete nadrág. Most vettem csak észre, hogy fülei mókásan kicsit hegyesek voltak, mintha valami tündér lenne. Végigheveredett a fotelben, és onnan nézett rám. Jae karba tett kézzel vigyorogva bámult engem.
-Na ugye. - ennyit szólt, de ez elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek.
-Mi na ugye? - ráncoltam a homlokom, és nagy nehezen sikerült elszakítani a tekintetem Keun-étól. Aki nem mellesleg mintha élvezte volna, nem szokványos nézéssel nézett, hanem a Tudom hogy tetszem neked te liba nézésével.
-Én megmondtam előre, hogy nem kell fehérbe öltözni. - vigyorgott teljes gőzzel.
-Miért? Nem kell? - vidámodtam én is meg, mire a két fiú döbbenten pislogott rám. Shirei kuncogva nézett rám.
-Erről beszél Keun már vagy fél órája. - Hupsz. Ciki. A férfira néztem, az meg rögtön tudta, hogy miért nem fogtam fel semmit abból, amit mondott.
-Elgondolkodtam. - dőltem hátra, miközben próbáltam menteni a menthetőt.
-Persze. És min? - morogta halkan Jae.
-Tehát. - sajnált meg végül a Keun, miközben felállt a kanapéról. Legszívesebben ráugrottam volna, és visszadöntöttem volna. - Holnap reggel gyere vissza a főhadiszállásra, bemutatlak a tagoknak, kapsz fegyvert. Délután aludj, mert este lesz az első őrjáratod.
-Őrjárat? Fegyver? - szúrtam közbe, de Shirei legyintett.
-Erről is beszélt. Majd később újra elmondom.
Mindenki nyugtázta magában, hogy agyilag zokni vagyok.

Miközben a boltban voltunk, Jae egyfolytában Shireiről áradozott, aki hazament átöltözni. Miután visszajött végre kiderült, hogy mit mondott Keun az alatt a fél óra alatt, míg én bambán bámultam az arcát, és néha aha-ztam.
Minden éjjel őrjáratot szoktak tartani, két-két fős csapatok. Mivel ragaszkodtam Jae-hoz – bár erre nem emlékszem – így a mienk 3 fős lesz. A gonosz démonos csoporttal fogunk harcolni, már ha találunk ilyet. De gyakran összefut a két őrjárat, mert nekik is van. Igyekeznek minél több embert maguk mellé állítani.
A mi kísérőnk természetesen a tündérke lesz, Shirei. Nem haragudtam érte. Nemrég én magam határoztam el, hogy kerítek neki egy csajt, és ahogy ezek egymást bámulták, azt hiszem egyértelmű volt, hogy ki lesz az a csaj. Már csak össze kell hozni őket valahogy. Mert ahogy néztem hiába volt mind a kettő csúcskasznis, és modellarcú, olyan szégyellősek voltak, amilyen én ma egyáltalán nem voltam.
Keun valahogy... megbabonázott.
-Tehát... Mi van a fegyverrel? - néztem legdrágább unokanővéremre amikor végre megérkezett..
Alig 6 éves voltam, mikor utoljára találkoztunk. Szintén 6 éves volt, egy fonott hajú, gőgös arcú szőke liba, aki egy énpicipónim babával menőzött. Csodálkozva pislogtam rá. Nem emlékszem mindenre, de arra kristálytisztán, hogy nem akarta a kezembe adni a lovam, nehogy bekoszoljam a kezemmel. Mocskos irigy liba. Pedig még szárnyai is voltak. Már a póninak.
Mikor megfogant a fejemben a költözés nagy terve, épp anyu alkoholmámoros előadását hallgattam a hitről. Mindig a legpiásabb állapotában mondta a szentbeszédeket. Mintha a kettő összefüggne.
Kijelentettem, hogy elköltözök. Bár én csak lakást akartam váltani, ő egyből London nevét vetette be. Vállat vontam. Ha ott akarnak tudni, akkor oda megyek.
-Ott él Syrius bácsikád is. - apám testvére volt. A kedvenc rokonom. A többiekhez képest üdítően józan és iskolázott.
Ha az ember költözni akar, életében először távol a szülői fészektől olyan helyre akar menni, ahol van ismerős, egy mentőötlet, ha a nagy önállóság mégsem sikerülne. Ezért egyeztem bele. Így nincs körülöttem a család, de mégis ott van egy morzsa belőle. Egy józan morzsa. Ami jó ötletnek tűnt.
Nem akartam rá akaszkodni, így cirka 2 hónapig tájára se mentem.
Mikor lett munkám, szállásom, felkerestem.
Örült nekem, beszélgettünk.
Kérdeztem, hogy mivel foglalkozik.
-Tiszta vagyok.
-Jó neked. - morogtam döbbenten. Most erre fel kell vágni? Vagy az én kecóm luxuskecó, mert van kád és melegvíz?
Akkor tudtam meg, hogy mit is jelent. Először csak eszmének gondoltam, valami fura jóindulatú szektának. Anti-sátánisták. De kiderült, hogy ez ennél több. Mikor Jae először nyomott a kezembe egy démonisztikai lexikont. Mert ilyen is létezik. Valami náci faszi írta annak idején, bőrkötéses, büdös könyv, régi lapokkal. Rossz volt hozzáérni, megtapizni. Beugrott a tiszta dolog, és elvittem neki.
Akkor derült ki, hogy valamicskét konyítok a varázsláshoz. Valami őskövületi, kőbunkós szinten. Bizsereg a kezem, és szar a hangulatom, ha valami démoni, gonosz van a közelemben.
-Figyelsz te rám egyáltalán? - bökött vállon Shirei, mire elzavartam az emlékeket, és bólintottam.
-Nem. Ismételd. - mondtam neki.
Sóhaj.
-Majd ki fog választani magának egy fegyver, ami a kísérőd lesz. - Jae-val egymásra néztünk.
-Öhm. Azt akartad mondani, hogy én választok. Nem? - motyogtam.
-Nem. Egoista. - morogta.
Na most miért?????
- A fegyver választ majd téged. Ez nem a szomszéd ajándékbolt. Ezek varázserejű tárgyak. - javított ki a lány.
-Mint a te tőröd? - böktem rá az állammal.
-Bizony. Engem ő választott. Syriust egy hasonló, bár nagyobb méretű, más markolatú tőr. Mindegyik fegyver jóindulatú, megszentelt fegyver.
-És ezek a harcok hogy mennek? - kérdezte Jae halkan.
Shirei már attól is elpirult, hogy kérdezett tőle valamit.
-Hát... járjuk a körzetünk, felváltva, párosával. Ha találkozunk a gonoszokkal...
-Piszkosak? - szúrtam közben.
Megfagyva nézett rám.
-Hát mert hogy Tiszták- Piszkosak. Tiszták-Piszkosak. - vigyorogtam.
-Ne hidd, hogy ez csak egy vicc. Majd meglátod milyen, ha egy ártóvarázst küldenek rád. - morogta figyelmeztetően.
-Ja, és még valami. Ha valakit eltalál egy gonosz varázslat, vissza kell menni a központba. Keun nemcsak vezér, jó harcos, de még a varázslásokhoz is ért. Nála csak Ryuu jobb.
-Az ki? - vetette közbe Jae féltékenyen. Ryuu nevének említésére Shirei kihúzta magát. Nekem már volt egy sejtésem. Csak tudnám, én miért nem örököltem a rikító zöld szemeket.
-A bátyám. - mosolygott Shirei.
-És a lány? - hajoltam előre. - Őt már sokszor láttam Camden-ben.
-Igen, ő is egy harcos, egy beépített ember. Nagyon hasznos. Yume a neve. Rendszerint látomásai szoktak lenni a nagyobb támadásokról. Így mindig felkészülten várjuk a Calibas támadását.
-Nincsenek kiakadva? - vigyorogtam. Jól aládurrantanak a seggüknek ezzel a csajjal.
-Nemrég megtámadták őket teljesen váratlanul. Úgy tűnt kifejezetten Yumi a célpont, így még jó is, hogy most csatlakoztok. Nem ártana neki kicsit a pihenés. Ki van borulva. A családját a biztonság kedvéért már figyeltetjük, de eddig nem történt semmi.
Ahogy a családról beszélt, hirtelen Jae-ra néztem. Ott ült a kanapén, szürke melegítőnadrág, almazöld póló, ami rátapadt izmos mellkasára. Haját két csattal oldalra csatolta még a főzéshez.
Ahhoz képest, hogy pasi, kettőnk közül ő az, aki rendet tart, és ő az, aki főz. Az én dolgom a gitározás, a kupicsinálás, a mosatlan feltornyozása, a morzsa asztalon hagyása, és az üres flakonok gyűjtése a lakás különböző pontjain. De mindig legyőz. Mint egy tornádó, reggelente amíg a fürdőben vacakolok egyszerűen végigmegy a lakáson, összeszedi a flakonokat, szemetet, dobozokat, szennyesbe a szétdobált ruhákat, mosást tesz be, mosogat és elkezd főzni. Mire kiáztatom magam, addigra már a napi hírek átolvasásánál tart, egy nagy bögre kakaó társaságában.
Na jó, ha épp dolgozunk, akkor ezeket munka után csinálja meg, és fáradtan morogva ül le a tévé elé. De sose hagyja rám. Pedig én is megcsinálnám, de ő gyorsabb.
-Jae. - nyögöm halkan.
Felém kapja a fejét, kérdőn néz rám. Szinte fáj a szívem a gondolatra, hogy esetleg valami baja lesz miattam. Sose kértem rá, hogy ebben is tartson velem. Ő mégis mindenhova elkísér, és segíteni akar. Ő az angyal, nem Roseiel.
-Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell. Nem kényszerítelek. Attól még tudok nálad dolgozni, csak esténként leszel egyedül.
-Nem hagylak magadra. Főleg nem úgy, hogy ennyire nehéz... néhány... dolog. - motyogta, és közelebb csúszott. Megfogta a kezem.
-A testvérem vagy. Ha nem is vér a véremből, de szív a szívemből. Sose hagynálak cserben. - Nagy barna szemei voltak az egyetlenek amik tényleg az otthont jelentették. Kedvesen, szeretettel nézett rám, én meg megöleltem.
Shirei sóhajtott egyet, és motyogni kezdett.
-Remélem nem akarjátok, hogy sírjak.
-Mi a fenén sírnál? Már is temetni akarsz minket? - húzódtam el Jae-tól.

Másnap reggel korán keltünk. A szokásos procetúra. Felkelek, konyha, kávé, Hamtarou helyett most Digimonos pizsigatya, benne Jae, fürdő, addig ő takarít, majd felöltözik, hatvanhatszor sóhajt hogy öltözzek már gyorsabban, és végül elindulunk.
Menet és harcrakészek vagyunk mind a ketten.
Kiegyeztem egy fekete-fehér kombinációban, hogy érezzék az igyekezetet. Fehér blúz, fekete nyakkendő, fekete szoknya, ami alól fehér harisnyatartók lógnak ki. Fekete nőies katonai bakancs. Egyedi tervezésű, csak ez drágább volt, mint az összes gönc, ami Jae-n van.
Ő ma kedves Kimnek öltözött. Félretette a vad rocker énét, és egy krémszínű, pihepuha, vékony, V kivágású pulcsit vett fel, tapadós farmernadrággal, lábán elegáns férficipő.
Syrius időre jött értünk, én meg felkészülten szálltam be a kocsiba, biztonsági öv bekapcsol, láb kitámaszt. Jae követte a példám, és elkezdődött a rally.