1. Fejezet

I. Fejezet

Még egyet lökött rajtam, és egy nagy sóhajtással rám dőlt. Lehunyt szemmel feküdtem, a szobában forró szex szaga keveredett a vörösbor szagával. Éreztem, hogy gondoskodó mozgulatokkal széthajtogatja végtagjaimat, és kisimítja arcomból a hajam. A testem tompán sajgott, mint minden alkalommal amikor vele voltam. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, és néztem az elém hajoló, aggódó arcát. Lágyan arcon ütöttem, mire megkönnyebbülten homlokon csókolt.

Az asztal felé nyúltam, és meggyújtottam egy cigit. A sötétet mintha késsel vágta volna szét az öngyújtó fénye. Láttam a padlón heverő ruháinkat, az asztalon kiborult borospoharat, a szétszakadt nyakláncom szétgurult darabjait.

-Hiányoztam? – fordultam hátra hozzá. Magára húzta a takarót, feje alá tömte a párnákat. A hamutálat a hasamra téve lefeküdtem, és fejemet a combjára hajtottam.

-Nagyon is. Őrült hetem volt. Azt hittem, megbolondulok, ha ezen a héten sem jössz. – simította a hajam.

-Hát itt vagyok. – feleltem rekedten és a plafont bámultam. Nem kellett ránéznem, hogy lássam az elégedett mosolyt az arcán. Neki elég volt ez a helyzet, a hetente találkozás, a vad, egymást tépő szex. Nem ő volt az, aki szerelmes volt.

-Rá gondolsz?

Ránéztem, a fejem csóváltam.

-Ne hazudj, az sosem ment. Mindig ha rá gondolsz, összeszorítod a szádat. És ott vannak a könnyek.

-Nem sírok. – jelentettem ki, és nagyot szívtam a cigiből.

-Még nem. Nem fogsz előttem sírni, kemény csaj vagy. – simogatott tovább.

Minden más.

Az illata. Ahogy hozzám ér, ahogy szexelünk. Egyszer megkérdezte, hogy jobb-e , mint Ő volt. Azt feleltem, más. Neki a szívem is odaadtam minden egyes szeretkezésnél.

-Akkor nekem semmit nem adsz? – kérdezte döbbenten.

-Neked adom a lehetőséget, hogy azt tégy velem, amit csak akarsz. Megengedem, hogy addig tépj és szaggass, amíg jól esik.

Mindkettőnknek jó volt ez így. Nekem a szívem vérzett, és mikor már nem bírtam egyedül lenni, akkor idejöttem. A lakásba amiről a felesége nem tud. Ahol csak az enyém. Ahol megváltozik, amint leveszi az öltönyét, az ingét. Nem lesz többé tanár, kedves és gyengéd. Én sem leszek többé Cat, a kedves virágkötő lány a szomszéd utcából. Itt, a város túlvégén, pár órára átengedem magam a szenvedésnek. Tép, szaggat, harap és szorít. Könnyek az arcomon, de amint végigcsorognak, mintha könnyebb lenne a levegővétel.

-Nem érzed ezt megcsalásnak? – felrezzenek, elnyomom a csikket a hamutartóból.

Felállok, a fürdő felé indulok.

-Nem. Ő volt az, aki elhagyott. – mondtam neki halkan. – Engem mindig, mindenki elhagy.

Tűzforró víz ostorozta a testem, és végre elkezdtek folyni a könnyek. Mindig itt, a zuhany alatt. A gőz és a vízcseppek elrejtették a könnyeimet.

-Segíteni szeretnék. – fogta meg a vállam.

Ránéztem. Eszméletlen jóképű volt, amikor felöltözött. Nem egy szadista vadállat, egy kedves, és nagyon helyes japán fickó. Magas, karcsó alakján mindig tökéletesen egymáshoz passzoló ruhák feszültek, orrán egy elegáns, vékony keretes szemüveg. Gyermeki, szeplős arcán aggodalom.

-Nem tudsz. Nem is akarsz igazán. Ne játszd meg magad. – rántottam el magam.

Megdermedt, zavartan nézett rám.

-Dehát, barátok vagyunk. – morogta halkan.

-Nem vagyunk azok. Szeretők vagyunk. Idejövünk, kifulladásig szexelünk, majd mész haza a feleségedhez. Ne nézz ebbe bele többet, mert egyre többre vágysz majd. Nekem nem kellesz. Ezt jobb, ha most elfelejted. – hideg szavaimra vállrándítással válaszolt. Hiszen már átváltozott, már a kedves tanár úr volt, aki néha bejött hozzám, és vitt virágot a feleségének.

-Jövő hét?

Hátrafordultam.

-Rendben. – felvettem a cipőmet, és az ajtó felé topogtam.

Vele sose viseltem magassarkút. Ő nem szerette. Nem azért, mert egymagasak voltunk. De minden randinkon a természetet jártuk, és a házasságunk után sem változott semmit. Otthon kényelmesen szaladgáltunk, ha elmentünk valahova inkább sétáltunk vagy bicikliztünk. A motorját inkább egyedül használta, én féltem rajta. A Másik viszont buszozik, és szereti, ha egy nő elegáns. Engem még sosem látott edzőcipőben, és nem is fog. Sosem voltunk közösen az utcán, sose megyünk sehova együtt. Ő idejön, én is. Más időpontban. Mindig ő jön előbb, 1 órával előttem. Mire megjövök addigra van étel, amit gyertyafény és egy üveg bor mellett megiszunk.

Utálom a bort, és utálom az elegáns ruhákat.

A szívem sajogni kezd. Előveszem a telefonom, és a taxit a másik utca végére rendelem. Mire odasétálok, addigra meg is érkezik.

A városban egyre kevesebb az autó, és már inkább a neonfények világítanak, nem a nap. A félhomály lassan tovább sötétül, és ismét véget ér egy nap. Leülök az ágy szélére, és kinyitom a szekrényt. A legfelső fiókot. Az Ő fiókját. Teljesen üres, csupán egy levél fekszik az alján.

Alig több, mint egy éve érkezett. Sírtam mikor kézhez kaptam, és sírtam akkor is mikor elolvastam. Reménykedve szorítottam a mellkasomhoz, és vártam, hogy elteljen két hónap. Hogy újra láthassam. Becsaptam a fiókot. A szorítás a mellkasomban azóta sem múlt el. És bár rászoktam a Másikra, minden héten találkozok vele, az életem mintha megállt volna. Csak rá várok.