Mikor itt hagyott, elveszettnek éreztem magam. Egy ideig, akár egy szédült bogár, úgy kóvályogtam a lakásban. Ha lettek volna barátaim, biztos velük töltöttem volna minden szabadidőmet. De nem voltak. Amikor megismerkedtem Vele, lassan elmaradtak a barátok, nem marad idő rájuk. Minden időmet vele töltöttem, olyan volt nekem, akár egy friss, üde fuvallat. Kimosta belőlem a dühöt, a közönyt, a szomorúságot, ami az évek során rám ragadt. A lelkemet úgy tisztította meg, hogy észre sem vettem. De ez el tűnt vele együtt.
Teljesen egymagam voltam egy idegen városban. Akkor döbbentem rá, hogy bár 4 éve élek itt, senkit sem ismerek. Csak ő volt nekem. Ide akart jönni, távol az összes rokonától, távol azoktól akik közénk állhatnak. Próbált elfutni minden elől, majd egy nap fogta magát, és visszament ahhoz, ami elől menekült. Én itt maradtam egymagam, és senki nem volt, aki szólt volna hozzám. Csak egy magányos alak voltam a buszom, egy lány aki a virágkötőnél dolgozik. A főnököm bejött reggel, köszönt, ellenőrzött, és ment a dolgára. Arcomon mosoly, amint hallottam az ajtóra szerelt csengettyűket. Amint egyedül maradtam, a mosolyom elmúlt, és én ismét csak rá gondoltam.
Nem volt könnyű. Az első hetekben arra keltem, hogy álmomban sírok, és immár felébredve folytattam. Sírtam, mert az ágy üres volt, mert egyedül ettem, és ha hazamentem senki sem várt otthon. Mert a távozása után 3 héttel kaptam tőle levelet, az egyetlen levelet amit küldött, és sírtam mikor a postás a számlákon kívül nem hozott mást.
Aztán elmúlt az is. A belsőm úgy éreztem, mintha meghalt volna. Már nem sajgott a szívem, és nem zokogtam a fájdalomtól amit éreztem. Felkeltem, fürödtem, ettem és dolgoztam. Hazamentem, ettem, és lefeküdtem. A posta láttán már nem hagytam ott csapot-papot, és nem vittem mindenhova magammal a telefonomat. Nem keresett senki.
Egy nap bejött az üzletbe egy kínai férfi. Arcomon mosoly, készítettem a csokrot, és kedvesen csevegtem vele. Időről időre felbukkant nálam, míg egyszer a távozása után felnéztem, és azt láttam, hogy az ablak túloldalán áll, és engem figyel. Arca komoly, és az én arcomat nézi. Rajtakapottan mosolyodtam el, de ő nem mosolygott. Megfordult, és elment.
Másnap ismét eljött. Ismét mosoly.
-Jó reggelt. Hogy van ma? – kérdeztem tőle kedvesen.
-Nem kell mosolyognia, ha nem akar. Biztos fárasztó lehet. – szólalt meg kellemes, mély hangján. Egy pillanatig figyeltem az arcát, a szeplőket az orra körül, az elegáns szemüvege mögött megbújó komoly tekintetet. Éreztem, hogy arcom elernyed. Hagytam kiülni arcomra a belül érzett zsibbadtságot.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése