3. fejezet

A központ megint nyomasztóan hatott rám. Nem a kellemetlen, gonosz módon, hanem a húdedurva szinten. Olyan komoly varázslat fedte el a hatalmas többemeletes épületet, hogy normális ember biztos nem vette észre, hogy mi van az átlagos angol háznak álcázott épület mögött.

A folyosón ismeretlen emberek ácsorogtak. Mellettük köszönés nélkül ment el Syrius.

-Azt hittem most be leszek mutatva. - néztem hátra.

-Velük nem fogsz találkozni. - hárított.

-Mert? Kik ők? - torpantam meg távolabb.

Syrius nagy sóhajjal nézett rám, és visszafordult.

-A magas barnahajú lány ott a szomszéd körzet vezetője. Időnként összeül Keunnal és a többi vezetővel tárgyalni. A fekete hajú lány pedig a fővarázslónk. Ennyi.

Azzal továbbment a hosszú folyosón. A falakat tájképek, és gótikus angyalos festmények tíszitették.

A puha szőnyeg elnyelt minden lépést, hangtalanul suhantunk Syrius mögött.

Egy ajtóhoz lépett, és halkan kopogtatott.

Keun hangját hallottam meg mögötte.

Kinyílt az ajtó és a világ legszebb dolgozószobáját pillantottam meg. Ahogy láttam Keun fel volt mentve a „Mindened legyen fehér” kikötés alól, mert a falak burgundivörös színben pompáztak, a lambéria meg halványbarna volt. A hatalmas ablakon túl csodás, zegzugos kert, a szoba egyik végében tekintélyes méretű kandalló, felette Janne D'arc-ot ábrázoló festmény, a kandalló előtt bőrgarnitúra, a terem túlvégén nagy dolgozóasztal, és három, zöld bársonyborításos szék. Az asztal túloldalán Keun ült, előtte kávé, vele szemben Yumi és Ryuu. Shirei az ablaknak háttal állt, a párkánynak támaszkodva. Kezében csésze, a tea gőzölgött.

A Yume nevű lány arca sápadt volt, bal karja fel volt kötve

-Mi történt? - lépett gyorsabban Syrius és odament a pároshoz.

Ryuu felelt.

-Tegnap este egy gót lány egy kampót akart szúrni belé. De sikerült kivédenie. Így is csúnya a horzsolása.

Syrius a fejét csóválta.

Keun bólintott felénk, majd Shirei-re nézett.

-Vidd őket a Fegyver raktárba. Most nem érek rá foglalkozni velük. - egy utolsó pillantást vetett rám, mondom rám... majd megállt a szívem.

A következő pillanatban már a többiekhez fordult.

- Beszéltem Wikkel. Kölcsönad 2 párost, nekik most több van. A múlt heti haláleset és a te sérülésed után komoly hátrányban vagyunk. Nem veszíthetünk el, mostantól itt kell maradnod. Szigorúan a központból vehetsz csak részt a bevetésekben.

-De Keun... az unalmas. - vitatkozott a lány vékony, sírós hangon. Gondolom fájt a keze. Shirei felénk sétált, és a kezünket fogva kivezetett minket.

Mielőtt kimentünk volna a szobából, még hallottam, hogy Keun egyszerűen ráparancsol.

Szótlanul mentünk a folyosón.

Jae volt, aki először megszólalt.

-Szóval... Yume folyton megálmodja a jövőt, és a támadásokat.

Shirei bólintott.

-Szegény lány. - motyogta.

Kétfelől néztünk rá, hasonlóan értetlenül.

-Mostantól meg fog változni az élete. Azért akarták megölni, mert rájöttek a dologra. Most már sosem lesz nyugta a Calibas-októl, mert folyton meg akarják majd ölni.

Némán mentünk mellette.

-Még jó, hogy figyeltetik a családját. Ha én ártani akarnék az ellenségemnek, a családdal kezdeném.

Shirei szótlanul nézte Jae kedves, gondterhelt arcát, majd a mobiljához nyúlt, és tárcsázott.

Syrius hangját hallottam a vonal túloldalán. Miután letette a telefont, ránknézett.

-Megduplázzák az őrséget a család körül. Barátokra is kiterjesztik. Biztos, ami biztos. És Ryuu is szobafogságot kapott, mivel Yume vőlegénye.

Némán mentünk tovább a fegyverraktár felé. Kezdett egyre kevésbé nem tetszeni a helyzet, amibe Jae-t belerángattam. Olyan szórakozott tud lenni, attól tartottam ha egy percre majd nem figyelek, el fog patkolni.

A folyosó eközben véget ért, és Shirei egyszerűen ment a fal felé. A falon levő képhez nyúlt. A kép egy angyalt ábrázolt, kezében kard volt, vele szemben hatalmas sárkány állt. Shirei odalépett, és megnyomta a festményen az alig láthatóan domború kardot, mire az egész fal becsusszant, és egy betonfalú folyosó állt előttünk.

Mint kiderült a három emeletes házban legalább annyi eldugott folyosó és pinceszint volt, mint amennyit a normál látogató láthatott. A fegyverraktár a pincében volt, egy bunkerszerű részen. A folyosó végén csigalépcső várt minket, sárgás fény nyalta végig a falakat. A hatalmas vasajtón túl kellemes hűvös fogadott minket. Egy olyan hosszú terem, hogy alig láttuk a végét. Akár egy hatalmas könyvtár, szekciókból állt, de könyvespolcok helyett fegyverállványok álltak előttünk.

A terem elején egy nagy kőállvány, rajta egy halvány fehér fénnyel pulzáló kőtömb. Egyenetlen felszínéből sugárzott a különös fény.

-Remek. - bólintott Shirei.

-Mi? - néztünk rá Jae-val.

-A kő azokra reagál, akinek a fegyvere, még itt van. Egyenként tegyétek a kezeteket a kőre, ha itt a fegyveretek, akkor a fény elvezet titeket majd hozzá.

Drága koreai barátommal ismét egymást bámultunk. Nem féltünk megérinteni a követ, sokkal inkább a kíváncsiságunk nagyságát méricskéltük.

Intettem Jae-nak, hogy kezdje. Hosszú, vékony ujjú kezét óvatosan a kő fölé emelte, majd lágyan megérintette a követ. A fény erősödni kezdett, majd kiszakadt a kőből, és villámgyorsan elsuhant.

Döbbenten néztük. Shirei mosolyogva kezdett futni. A terem félhomályában valahol a távolba a fény ragyogott.

2-3 perc múlva jött vissza, kezében két gyönyörű három ágú tőrrel. A karcsú, díszített fegyver sötéten hevert a kezében, de amint Jae kezébe került, nemes csillogással ragyogni kezdett.

Teljesen besózva léptem a kőhöz, hogy megtaláljam az én fegyverem.

A fény ismét elindult, és nyoma veszett. Mindhárman elindultunk, hogy megkeressük.

-Jól el lehet dugva, alig látszik a fény. - motyogta Shirei, miközben lassan a terem legvégére sétáltunk. A legutolsó szekció a kard szekciója volt, egyetlen egy nagy állvány. Ebből kevesebb volt, mint a többi fegyverből. A régi, vastag ókori pengéken kívül a furcsán díszített pengéjű és a normálistól eltérő tüskés, vagy éppen két végű kardig, mindenféle volt. A fény a legalsó részen ragyogott, ahol kardok helyett hosszú ládák feküdtek.

Shirei intett Jae-nak, aki lehajolt, és kihúzta a ládát a helyéről.

-Jó nehéz. - pihegett.

Nem csodálkoztunk. A hatalmas dobozban szalma, 2-3 nehéz vaskereszt, majd egy másik fémláda, ami zárva volt.

Döbbenten néztük.

-Mi a fene... - kérdeztem.

-Nem értem. Egy fegyver sem lehet zárva. Így hogy jutsz hozzá? - kérdezte Shirei, ekkor a fény a fejünk felé emelkedett, és kicsusszant belőle egy ragyogó könnycsepp alakú valami. A tenyerem alá tartottam, és ahogy lehullott egy kis fehéren izzó kulcs lett belőle.

Mosolyogva néztem a többiekre.

-Tetszenek ezek a trükkök. - vigyorogtam.

A zárba illesztettem a kulcsot, és bólintottam, amikor hallottam kattanni a zárat.

Lassan kinyitottam és szalmabélelésen egy hosszú, íves kard feküdt.

A pengét vörös bőrtok védte, a markolat fekete-fehér mintás volt, rajta hófehér zsinór.

-Katakana. - motyogtam áhítattal.

-Nézd már, a karhoz öltöztél. - motyogta Jae.

Én részemről szólni sem tudtam. Megkukulva bámultam. Shirei benyúlt, és egy kis papírt húzott elő.

-Azt írja, egy japán gonosz szamurájé volt, és átok ült rajta. Évszázadokig ölte a tulajt. Ha gonosz kézbe kerül az ereje feléled. Ha jó lélek kezébe, nem fegyver. Elvész az ereje. Egy olyan embernek kell megkapnia, aki egyszerre a kettő, és egyik sem.

-Fekete-fehér. - bólintott rám nézve Jae.

Féltem megérinteni. Ahogy megfogtam a markolatát, a tok hirtelen mintha lefolyt volna róla a vörös festék, hófehér lett. Furcsa érzés volt. Otthonos, mintha valami mindig hiányzott volna, és csak most jöttem volna rá, hogy mi az. Ugyanakkor... ölni akartam vért ontani, újra és újra.

Éreztem, hogy lassan betölti a fejem a gondolat, és a fegyver remegett a kezemben. Ha lehunytam volna a szemem, láthattam volna ahogy a kard könnyűszerrel a húsba tép, akadálytalanul halad, csontot vág, a vér pedig csak folyik. Megragadom Jae haját, és szemén átszúrom a pengét.

-Ez a kard nem jó. - motyogtam halkan.

Bennem rezgett, hogy mit akar. Tudtam, hogy ölni vágyik, vért kíván. Akárkiét, mindegy.

A kardnak nem számított jó vagy rossz oldal, csak vér és hús.

A tokért nyúltam, és visszazártam.

Felálltam a földről, és megvártam, amíg Shirei és Jae is feltápászkodik.

-Erős vagy. - szólalt meg egy hang előttem.

Keun állt a sor végén. Mellette Yumi, szemei furcsán ragyogtak. Nem volt pupillája. Mintha eltűnt volna, Halványbarna szeme üresen, fekete karika nélkül nézett rám.

Keun keze a lány vállán.

-A legutolsó ki megérintette e markolatot, végiggyilkolta a Tisztákat. - suttogta Yumi kásás hangon.

Shirei megszorította Jae karját.

-E..ezt hogy értem. - motyogtam halkan.

-Eme kard több száz éve áll itt. Lezárva, levédve. Eddig három előző tulajdonosa volt, abból mind a három elgyengült. Alig 120 éve az utolsó lehúzta a hüvelyt a pengéről, és a falakat vér színezte. Abban a pillanatban, ahogy megpillantotta a pengét, a vér elöntött mindent. Arra nem volt ereje, hogy visszazárja. - suttogta Yumi, és szavai nyomán baljóslatú csend maradt. Hirtelen megrázkódott, és Keunnak dőlt.

Lepillantottam a karcsú kardra, és bólintottam.

-Nem lesz egy leányálom ezzel harcolni, az biztos. De van mellettem valaki, aki emlékeztet arra, hogy mi a fontos. - Jae-ra néztem, ő pedig úgy vigyorgott, mintha az ő érdeme lett volna az egész. És tulajdonképpen az is volt. Elég volt látni magam előtt Jae arcát vérrel borítva ahhoz, hogy mindenféle varázslatot kilökjek a fejemből. Tudtam, amíg mellettem lesz, és amíg eszembe jut az arca, addig nem leszek gonosz.

Mert akárhogy ugratom is, ő az egyetlen, akire mindig számíthattam.